Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - LADISLAV BALLEK: A tizenharmadik hónap
LADISLAV BALLEK Annyira ömlött az eső, hogy amikor viharos szél támadt, úgy rémlett neki, havazik, s a szél befújja az egész lakótelepet. Igen, emlékezett rá, hogy sokszor befújta így a kopár sztyeppet is, ahol aztán hiába keresett élelmet. S azon nyomban gyötrő vágy fogta el egy kis étel és meleg után. A nyár e napjaiban Ľubo P. nyugtalannak és magányosnak érezte magát. Nem tanított, nem volt kinek prédikálnia — szünidő volt, társai szétszéledtek — és gyógyítani vagy békíteni sem volt éppen kit. Ráadásul még a felesége sem értette meg, szemére vetette, hogy sosem hallgat rá, s csak ritkán talált időt a férje számára. Barbara meg az apja is elmentek valahová... A fű és a kukacos szilvatermés tavalyi éve után a szárazság és a tűzvészek esztendeje köszöntött be, s jövőre alighanem temérdek cserebogár, tetű és hűvös idő lesz. És Braňo képzeletében a távoli nomádok hordákba verődtek, ölték a csordákat, késeket fentek, s vonultak a kiégett sztyeppeken oda, ahol még maradt némi legelő, és így ő, Braňo is fogja magát, visszamegy a tengerhez, hogy a víz mellett keressen menedéket. A lugas alatt állt egy kerti asztalra támaszkodva a forró nyári nap kellős közepén, a szőlőtőkék rejtekében, s halkan ízlelgette jövendő prédikációjának szavait. A szavakat megpróbálta hangjához igazítani, majd a maga belső igazságával hozta összhangba, s bár ezzel az összhanggal korántsem volt elégedett, önmaga megy- győzését így folytatta: „...és akkor tegyük fel a kérdést: Ha szentek kívánunk lenni, miért halogatjuk a döntést, miért nem válunk mindjárt azokká? Minden jövendő szent elodázta ezt az elhatározást, egy sem sietett lemondani a testi gyönyörről és a földi boldogságról. S amíg nem döntöttek végérvényesen a bölcsesség keresése mellett, kérték Istent: ’Uram, add, hogy tiszták és mértéktartók legyünk, de ne azonnal!’ Ha szentek akarunk lenni... — honnan merítsünk hozzájuk hasonlóan belső erőt: hogy ne sírjunk amiatt, amiért mindenki hullatja könynyeit? És honnan vegyünk még nagyobb erőt... — hogy azt sirassuk meg, amit senkinek sincs kedve, és már csak azért is sírjunk, hogy később ne törjön ki fölötte sokak jajveszékelése és mindenki kesergése? Honnan merítsünk hát erőt? El kell rendeznem még jó néhány világi dolgot, s egyébként is kevés bűnöm van még a szent léthez. Boro nem adhat nekem az övéből. És az is hiányzik nekem, ami megvan Brahónak. Ahogy Braňo mondja, a szent lét az egyik egyértelműségből a másikba vezető út... s hogy nekem erre nincs erőm, mert az élet ezt nem akarja így. Életet mondott? Nem sorsot. Az élet... Igen, mégis életet mondott, nem pedig sorsot, mert kijelentette, hogy nekünk már sorsunk sincs... Az az élet, mondta, olyan, mint mi hárman: nem élhetünk együtt, de egymás nélkül sem. A sors? Hagyjuk! A szent lét a lélek számára ősz a tél előtt, amelyet már nem követ tavasz. És ez az ősz nem jön el a nyár vége előtt, mely viszont nem előzi meg a fák rügyfakadását...” Hátranézett. Ki állhat mögötte?... Csak a fészert pillantotta meg, amelyben gyógynövényeket szárított, és gyógyító kenőcsöket és olajakat készített. Az egész környéket gyógyította velük, és elmaradott gyerekeket tanított, de sokak számára nem volt több egy idegennél. Csupán azért, mert a városból jött ide? Nem. Nem áll mögötte senki, de már nem kételkedett benne, hogy valaki jönni fog, hiszen rendelkezett a megérzés képességével. Már régóta sejtette azt is, hogy kerülnie kell a vörös hajúakat. És elkerülte? Nem. Még Blaženát, a feleségét sem. S társai közül azt a kettőt sem, akik közül az egyik minden bizonnyal feljelentgeti, a másik pedig elárulja. Csakhogy, igen, igen... — az önsanyargatás szükséglete mellett hogyan nélkülözhető az árulás? És hogyan elégíthető ki nélküle az önfeláldozás szükséglete? És
