Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - LADISLAV BALLEK: A tizenharmadik hónap
LADISLAV BALLEK A tizenharmadik hónap Felmordult: az erdőben áznak az őzek, a legelőkön a nyájak, a kamrában fogy a kolbásztartalék, a rádióból egy virágokról szóló dal hallatszik, az ablak külső üvegén patakzik a víz!... Boro P. az ablaknál állt, a virágok idejét együtt észlelte a magába tömött kolbásszal, az eső ingerelte érzékszerveit. Indulatosságát csak Irena enyhítette, csak időváltozás csillapíthatta, s csupán egy hosszú nyár gyógyíthatta volna. Nyugtalanította az éhség, a sötétség, a hideg, a vízáradat, de leginkább a szülői ház, amely fölé a lakótelep fenyegető árnya tornyosult. Bosszantó volt törődni a házzal; veszélyeztetésében fivérével együtt maga is részt vett. Braňo díszítette ezt a lakótelepet, s ő szállította hozzá az építőanyagot, de semmit sem tehetett. A lakótelep ablakai úgy világítottak a záporban, akárha pirkadt volna, a sötét égbolt kölcsönhatásában a háztömbök azoknak a diákoknak a bőröndjeire emlékeztettek, akik az éj leple alatt lógtak meg a kisegítő iskolából. Az oldalt álló s mintha tisztességtelen szándékokat rejetgető lakótelepről az emberek siettek a munkába, s úgy tűntek el az esőben, mint a lelkek az alkonyaiban. Volt velük elszámolni valója; elvégre fosztogatták a kertjét. „Éjjel lopnak... reggel meg rohannak a munkába, míg egyszer valamelyiküknek úgy istenigazában el nem látom a baját”, mondta a múltkor Ľubónak Braňo padlásán. Ľubo a sarokban ült, és védte a lakótelepieket. Braňo a tető üvegkupolája alatt állt, fejét elhúzta a teleszkóptól, mellyel nappal a környéket, éjjel pedig a csillagokat kémlelte. „Ha már mindenképpen rosszat kell cselekedned, okosabb kivárni", szólt le fentről Braňo, aztán gúnyosan lenézett, megcsóválta a fejét, kiegyenesedett, feltekintett az égre, s kihívóan kioktatta: „Nem a munkába rohannak, hanem lélekszakadva a nyájba igyekeznek. Hisztérikusak, tudják, mi az, amit nem kerülhetnek el. Nagyon jól tudják, hogy ismét eljön az, amit tizenharmadik hónapnak nevezünk, egy újabb, minden élőlény számára már rég elrendelt megmérettetés. Nos, fiú, így állnak a dolgok... — és mit tehetnek ellene? Az idő egy szűk nyakon egyszerűen visszasurran. Es mivel ismét minden megfordul, ezek az emberek együtt élnek a hasonmásukkal, aki segíti őket a túlélésben. A túlélés miatt fogadták el e vasbeton kalitkák korát is, amelyekbe a múltbeli tizenharmadik hónapok egyike kényszerítette be őket. Abban bíztak, hogy átvészelik bennük a folytatásuk folytatásnélküliségét, de látják, a folytatásba vetett hitük maga a már nem létező Isten...” Ľubo halkan tiltakozott: „Hát ez, Braňo, azért nincs így! Isten a teljesen rosszat nem engedélyezi!” Braňo megvetően lenézett, és így szólt: „Isten, ha létezik, csak azt nem engedi meg, legalábbis jelenleg, hogy leálljon az ő műve... — ez a körforgás, amelyen hat napig dolgozott. És ezt mint szakavatott mester mondom neked.” Majd kis idő múlva folytatta: „És különben is, vegyétek csak fontolóra, vajon más-e a mi helyzetünk.” Leült a kis platóra, hátradőlve a kezére támaszkodott, s a padlás üvegezett részén át az eget kémlelte. „Nem vagyunk mi túlságosan kihívók? Mit gondoltok? Nem vagyunk hisztérikusak?... Igen, újabb általános hisztéria uralkodott el. De ott fent a csillagokat is egyszer majd közelebb
