Irodalmi Szemle, 1993

1993/7-8 - LIBRESSZÓ

Milan Hodža 1914 januárjában mondott szavai ma is (ezúttal persze a szlovákokhoz címezve): “Akit a magyarok a múlt évig nem magyarosítottak el, azt már soha többé nem magyarosítják el, legfeljebb a végletekig elkeserítik... Az okosan gondolkodó magyar államférfinak látnia kell, hogy a határok mentén élő románokat, délszlávokat, szlovákokat csak akkor tarthatja meg a Magyarország iránti érzelmi kötődésükben, ha azoknak semmi miatt sem kell a határokon túlra, faj testvéreikhez szaladniuk." Aztán Hodža miniszterelnök lett Prágában, s mintha elfelejtette volna budapesti parlamenti képviselőként mondott szavait. Aztán emigráns lett, s újra eszébe jutottak ezek a szavak, s akkor egy dunai konföderációra gondolt. Nekünk pedig az jut eszünkbe, hogy okosan gondolkodó államférfiakra mindenkor szükség lehet, kivált ha két ily szorosan együttélő nemzet, mint a szlovák és a magyar közös dolgairól esik szó.

Az okosan gondolkodáshoz pedig bizonnyal hozzásegít Szarka László könyve. Illúzióim nincsenek: a politikusok ritkán olvasnak történelemkönyveket, legalábbis addig nem, amíg hatalmon ülnek. De választóik olvashatják ezt a művet, s ez sem csekélység.

Brogyányi Judit: Talán egy éve lehet, hogy láttam Brünnben azt a kiállítást, amely a csehszlovákiai zsidóság történetét mutatta be. A kiállítás egyik utolsó fényképe Juraj Spitzert, az egykori partizánt, a jeles irodalmárt ábrázolta, akinek jóvoltából Sas Andor kéziratának jelentős része is megmaradt, amely most, a szerző halála után harmincöt évvel (!), Csanda Gábor gondozásában napvilágot látott. Gondolom, hogy ennek a jelentős késésnek az oka nagyjából ugyanaz lehet, ami miatt az a brünni kiállítás Pozsonyba már nem juthatott el. Bizonyára sokakban kellemetlen érzéseket ébreszthetett volna, az elmulasztott bűnbánat érzését több tízezer ártatlan pusztulásé, kirablásé. Sas Andor könyve ezért Ivan Kamenec szlovák történész Po stopách tragédie

című, két éve megjelent munkájával együtt akár vádiratként is értelmezhető.

Sas Andor maga is az üldözöttek közé tartozott: először 1920-ban kellett Budapestről elmenekülnie zsidó származása miatt is: 52 esztendősen pedig a Szlovák Állam kényszerítette bujdosásra. Könyve részben személyes emlékek alapján íródott, de nem emlékirat. Sas mindenkor lelkiismeretes, leginkább pacifistának mondható történész volt, aki mindennél többre értékelte az adatokat, s a legparányibb tény erejében is bízott. Száraz mondatokat írt, sok-sok számot és nevet sorolt fel. Statisztikákkal érvelt, s közben tudta, hogy "e históriai valóság csupa jajszó, esztelen dúlás, hangzavar, rettegés, kétségbeesés és körömszakadtáig tartó harc..."

Sas Andor tudta, hogy a számokra is szükség van és nem szabad elfelejteni a bűnösök nevét. Nem tudhatta még, hogy jő majd egy kor, amikor sokan szeretnék a felejtés fátylát borítani erre az európai szégyenre. Erre a szégyenre, amely Szlovákiában és Magyarországon, Lengyelországban és Litvániában, nem is szólva magáról Németországról, úgy valósulhatott meg, hogy a túlélők talán még manapság sem érzik teljes súlyában azt a veszélyt, amelyet a népirtás e példátlanul cinikus gyakorlatával az emberiségre szabadítottak. S ma már tudjuk, hogy a zsidóság végzete nem feltétlenül a zsidóság "kiváltsága": minden nép lehet zsidó, azaz üldözött, ha a hatalomra került nacionalizmusnak ez áll érdekében.

Ezért fontos mű ez a haló poraiból föltámasztott Sas Andor-könyv. Megírásában szerényebb (hiszen végeredményben befejezetlen maradt), mint Fábry A vádlott megszólalja vagy Peéry Rezső, illetve Szalatnai Rezső manifesztumai, de lényegében hozzájuk kell mérnünk. Ez is a mi sorsunk egyik rettenetes mementója.

Hans Ludin, a Tiso mellé delegált náci követ a bíróság előtt azzal védekezett, hogy ő mérsékelni akarta a szlovákokat. Az viszont tény, hogy felesége a pozsonyi svájci konzul hitvesének, Grässli asszonynak a következőt válaszolta, amikor a zsidók ér