Irodalmi Szemle, 1993
1993/7-8 - HAULITUSZ ANIKÓ: Meseelemek eredete
HAULITUSZ ANIKÓ arany, egymásra következő erdőkön és hasonló folyók mellett, és az üveghegyeken át vezet. Olykor ez csupán egy távoli tájakon álló fényes palota, ködből alakult vár. A réz-, ezüst-, aranyerdőn túl a mennyország nyílik a halandók elébe, a fákon ragyogó csillagok teremnek, alattuk ezüstforrások folydogálnak, fehér madarak csodásán énekelnek, itt még a varjúkárogás is fülemüleének, a tündérek táncra kelnek, forognak, mint a gondolat, jöttük, mint a forgószél, láthatatlanok: "Köd előttem, köd utánam, hogy engem senki meg ne lásson!" — ez az a mondat, amely által a tündér láthatatlanná lesz. A tündérhon lakói társas viszonyban élnek, többnyire tündérkirály vagy inkább királynő áll felettük: a "Tündér Ilona"-i mesékben a királynő maga Ilona, akinek azután a többi tündér — három, hét, de leggyakrabban tizenkettő — leányai képezik a környezetét, de kívülük még fürge szolganép is körülveszi őket. A mese és a monda többnyire csak tündérleányokról szól, de említ olykor tündérfiakat is, és ilyenkor ezekhez tündérhölgyeket, ahogy a tündémőkhöz királyfiakat párosít. Mind fiatal, csodaszépségű, amit a mesében a hófehér szín és különösen a múlhatatlan, hosszú, sarkig érő aranyhaj és aranyos ruha, olykor az Aranyka tündémév fejez ki. Vannak azonban rossz, kártevő tündérek is. Az erdélyi tündérvárakról szóló rege az egymással vetélkedő jó és rossz tündérekről így szól: "Három tündérlány szövetkezik, hogy mindegyik valamit épít, kettő' megkezdi munkáját hittel, hogy az isten megsegíti, de a harmadik, az aranyvár építője, ha segíti, lm nem, fel is építi, így szól, de a gonosz tündér vára még az éjjel összeomlik." (Az ősi magyar hitvilág, Gondolat, Debrecen 1978, 170. o.) A gonosz tündért szolgálja a fekete macska is, ki saját elkárhozott leánya. Egész tevékenységüket azonban a kegyetlenség, gonoszság jellemzi: akik felett varázsukkal bírnak, azok halál fiai. A gonosz tündér megölt leánya szívét e felkiáltással falja fel: "Belőlem kerültél, belém mégy vissza!" — (ez a "pars pro toto" jelenség a mesékben — a rész helyett egész, egy-egy testrész egészként való viselkedése — a szimpatetikus mágia lényege) Az óriások Az óriások mítoszi adatainak legrégebbike maga az óriás név, melynek értelmezésénél nyelvtudósaink közt máig sincs egyetértés. A legrégebbi mitológiai nyomokat az óriások tekintetében is a voguloknál kell keresnünk. Hogy az északiak milyen véleménnyel voltak a közös mitológia óriásairól, egy észt monda tünteti föl a Kalev sírjáról szóló hagyományszerű elbeszélésben: "Kalev,a tengeren és szárazon egyaránt hatalmas uralkodó meghalt. Felesége úgy meg- siratá, hogy könnyeiből a felső revali tó gyűlt, (ez már az óriástulajdonság megnyilvánulása) Sírt ása neki önkezeivel, arra síremlékül köveket hordott, s ezen hely Kalev sírjának neveztetik." (Az ősi magyar hitvilág, Gondolat, Debrecen 1978, 387. o.) A finn hagyomány sem méri kisebb mértékkel az óriásokat, mint a vogul. A Kalevalának a tengerből kikerekedett óriása az égig ér, szakálla a térdéig nyúlik, haja a sarkát veri, öles távolságban állnak egymástól szemei, lábai. A finn monda
