Irodalmi Szemle, 1993

1993/7-8 - ALABÁN FERENC: Az irodalom lehetőségei és gondjai

Az irodalom lehetőségei és gondjai

folyóirata van a szlovákiai magyar irodalomnak (Irodalmi Szemle. Kalligram), a maszek kezdeményezések mellett két kiadó biztosítja a könyvkiadást (Madách, Kalligram), és lehetővé vált a rendszeres kapcsolattartás az egész magyar irodalmi élettel. Kevés kivételtől eltekintev a politikai érdek és a művészi érdek sem kerül egymással szembe, s mégis: a szlovákiai magyar irodalom napjainkban tulajdonképpen válságban van. Nem csupán azért, mert az irodalom sokat vesztett társadalmi presztízséből, hanem elsősorban saját belső kisebbségi lényegéből adódóan van átmeneti helyzetben, identitászavarban és küldetése újbóli tisztázásának folyamatában. A Magyar írók I. Világtalálkozóján felszólalt szlovákiai magyar írók véleményéből is ez olvasható ki, ha nem is közvetlenül, de mégis körvonalazhatóan. Mács József szerint "mi, az édes anyaországtól elszakított magyarok, szeretnénk egy kicsit kiélni magunkat a szellemi újra-összetartozás akarásában és tudatában, abban az erős fűtöttségű meggyőződésben, hogy egyetlen nemzetté állnak majd összea világ előtt is elismerten a nemzetrészek". Tőzsér igénye másként jelenítődik meg: "...minden esztétikán túli irodalmi feladat irodalomtorzító hatású. Az írónak nem lehet feladata semmi néven nevezendő egységre törés... Az irodalom glóbuszát, egyetemét nagyon könnyen kipukkaszthatja a megkövetelt egység látványossága, az egyetlen színben pompázó rózsa." Duba Gyula úgy látja, hogy a szlovákiai magyar irodalom létében és fejlődésének öntörvényűségében apák és fiúk, elődök és utódok, korok és világok harca folyik, s hogy egy történelmi igazság/igazságtalanság termékenyen táplálhat egy irodalmat. A kisebbségi létforma és a sorsvállalás olyan emberséges fogalmakat sugallt, mint a megmaradás, a nyelvvédelem, a vox humana, a hídszerep, a jogok, a szolgálat stb., melyek motiválhatják az irodalmi művek megszületését, és romantikus voltuk ellenére gazdagítják az emberiség kultúráját, életét. A változást a fejlődés folyamatosságában látja: "A színpompás és tomboló tűzijátékban bizony a múlt humánus fogalmai, erkölcsi értékei, példaképei idejétmúltnak és hiteltelennek látszanak. Új humanizmus van kialakulóban, korunk törvényei és törvénytelenségei szerinti új emberség..."

Ebben a helyzetben a szlovákiai irodalom valójában nem tudja, hogy szükség van-e jelzőjére, a szlovákiaira, a kisebbségire, és ha igen, a tradíciót sugalló jelentés értelmében-e, hogy megőrizze-e közösségi fűtöttségét, illetve politikai, történelmi és társadalmi vonatkozásait. Önazonosságot felismerő képességének elvesztése meddig nem válik az összmagyar irodalom kárára, s meddig nem lesz annak vesztesége? A szlovákiai magyar, illetve felvidéki régió sajátos vonásainak megtartása (felerősítése) vagy a magyar nemzeti kultúrába való egyértelmű bekapcsolódás sokak számára két, egymástól eltérő, élesen különböző irodalmi jövő- és magyarságképet jelent. Persze nem reális a politikai és kulturális alternatívák összekeverése, mert az szembeállíthat politikusokat, művészeket és írókat egyaránt. A pluralizálódott társadalomban és kultúrában az írók és az irodalom szerepvesztése tagadhatatlan tény; tízezrek helyett csak néhány száz érdeklődő figyel arra, amit az irodalom közvetít. Az olvasók egy részének elfordulása részben azért történik meg, mert az esztétikai élmény nem tudja helyettesíteni az addigi etikai vigaszt. A változás, mint minden előbbi irodalmi metamorfózis, a szerepvesztés következtében alkotói meghasonlásokkal és az azt kísérő depresszióval jár együtt, ami egy általánosabb érvényű irodalmi problémaként is felfogható. A szerepválságot általában értékválság kíséri, amely a