Irodalmi Szemle, 1993
1993/7-8 - ALABÁN FERENC: Az irodalom lehetőségei és gondjai
ALABÁN FERENC és idejét az arra hivatottak nem tévesztik majd össze annak művészi, esztétikai értékével. Vajon elmondhatna-e mindent a kritika napjainkban? Elméletileg igen. Mégis mostoha műfaj, nem fontos, hogy legyen, senki sem törődik vele. A Szlovákiai Magyar írók Társasága az utóbbi időben néhány vendégtanár előadását megtervezte ugyan, de az érdeklődők száma a feltételezettnél is alacsonyabb volt. Még nem oly rég, a bársonyos vagy gyengéd forradalom után programvázlatok, tervek tanúskodtak, prognózisok is napvilágot láttak a szlovákiai magyar irodalom felszabadult jövőjéről. Ma első látásra is szembetűnik, hogy ezek jórészt illúziók voltak, vajmi kévé valósult meg belőlük. Az irodalom átértékelése is megrekedt, talán azért, mert néhányan tévedhetetlen bíróként léptek fel, utólagos meggondolással, programos eltökéltséggel, direkt tisztogató szándékkal. Az utólagosan elhatározott tisztogatás pedig már a maga nemében sem lehetett hiteles és teljes értékű. Amennyit épít, annyit is rombol maga körül, pedig az irodalom többféle értelmezhetőségének elvét hagyni kell érvényesülni. Különösen fontos ez az egyes alkotói művek recepciójának átértékelésénél, mert nem csak a népmeséket idéző fehér és fekete, a jó és a rossz létezik. Kérdés: kampányszerű és célirányos cselekedetek nélkül nem is lehet megújulni?! A kampányszerűségek leggyakoribb oka azonban — mint köztudott — egyfajta lemaradás bepótlásának kísérlete, pontosabban annak egyfajta áthidalási módja. Ilyen eseteknek nem jellemző vonása (mert nem is lehet) a körültekintő alaposság és komplexitás, annál inkább (ezt is a múltból tudjuk) a sarkítás és egyúttal a hatáskeresés. A másik fontos kérdés ebben az ügyben a személyes felelősségvállalás problémája, hiszen akik annak idején félreálltak, ám utólag kérdeznek, azoknak azt is vállalniuk kell, hogy utólagos kritikájuk önigazolásnak tűnhet, és előző attitűdjüket fetisizálva erénnyé próbálják előléptetni azt. A félreállás és a hallgatás (mint minden helyzetben!) közvetve maga is hozzájárult az irodalmi gondolkodás szétzilálódásához, majd a status quo konzerválásához, az irodalmi tudat deformálódásához. Ennek nem meglátása újabb deformált átértékelő momentumhoz vezethet és tovább éltetheti a tudatformálás nem hiteles tendenciáit, melyek nélkülözik a történeti látást és a differenciált értékelést, melyek nem mást, csupán irodalmunk jövőjének érdekeit szolgálják. A múlt egy részének tagadása, pontosabban emlékezetünkből való kioperálása vagy kihagyása senkit sem vezethet sokáig a dolgok helyes megoldásának útján. Az abszolút igazságok keresésének és bizonyításának ideje is lejárt, az elutasítások és megtagadások pedig egyre jobban körülhatárolandók, a politikai szokásjog terheitől megszabadítandók. * * * Külön kérdéscsomagot jelent az egységes magyar kultúra értékrendjéhez való kapcsolódás szándéka. A 90-es évek legelején úgy tűnt, hogy ez a folyamat aránylag rövid idő alatt végbemehet, s a változások szinte hónapok alatt átformálják az addigi irodalomfelfogásunkat a szlovákiai magyar tájakon is. Az eléggé zajos és látványos társadalmi változások előidézte lassú irodalmi pezsgés mostanáig inkább csak formai változásokat hozott, mint tartalmiakat, s elsősorban az irodalmi keretek tágultak ki. Ma már két rendszeresen megjelenő irodalmi
