Irodalmi Szemle, 1993
1993/7-8 - MÉSZÁROS ANDRÁS: Az irodalomtörténet-írás metafizikai háttere
Az irodalomtörténet-írás metafizikai háttere valamiféle történelmileg indifferens (vagy önmagát annak mutató) álláspont. Sőt, hogy a "múlť'-nak nevezett idődimenziót is csak az időiség egészén keresztül lehet helyesen értelmezni. Ebből a szempontból teljesen érthető és helyeselhető Tőzsér szkepticizmusa a kisebbségi irodalom történetének megírását illetően. Hiszen az az időiségétől megfosztott és csak térbelileg azonosított egzisztenciát érintené. Ezen semmit sem segítene a téma "történelmi" beágyazottsága, mert azzal csak (heideggeri kifejezést használva) az inautentikus keretek kerülnének bemutatásra, de nem az irodalom egzisztenciája maga. Nem azt kell leírnunk, ami megtörténik az irodalommal, hanem azt, ahogyan az irodalom történik. Nem a szubszisztencia az, ami az értelemteljes egzisztenciát meghosszabbítaná, mert csak ennyiségi fennmaradást és inerciát biztosít. Bennünket a megmaradás, a kontinuitás másik formája kell, hogy érdekeljen. Ez pedig a történés. A történés viszont a lét önalakító és önértelmező mozgása. Ennek az időformáját kell megtalálnunk. Az ión. kisebbségi irodalom meglétének hagyományos felfogását azért jelöltem a szubszisztencia fogalmával, mert benne nem tesznek különbséget az irodalom és a közösség között. Magyarán: az irodalom önmagára vállalja a közösség védelmét is. így bekerülnek az irodalomba olyan elemek is, amelyeknek a valódi megnyilvánulási helye a politikában lenne. Tudom, hogy ez nagyon régi hagyomány a magyar kultúrában, és azt is tudom, hogy az irodalomnak gyakran fel kellett vállalnia tőle idegen szerepeket is. Ennek ellenére állítom, hogy az irodalom ezzel feladta azt a képességét, hogy átlépje saját időbeli határait. Visszaesett abba az állapotba, amelyben "a szubszisztálö közvetlenül száll szembe a felbomlással, egész tartama alatt harcot folytat ellene; és éppen ezért hátrányban van, mert egyenlőtlen a küzdelem".* Az egyenlőtlen küzdelmet heroizálrti ugyan lehet, de ez a szubszisztáló irodalmon nem sokat segít. Sőt a közösségen sem. Milyen lehet(ne) tehát az irodalomtörténet-írás? Amilyen maga az irodalom. Van története, ha van saját időisége. Az irodalmár ezt a történést próbálja mindenkor reflektálni. írásom vége felé közeledve ehhez kívánok némi spekulatív elvekkel hozzájárulni. Azt ígértem, hogy szólok valamit a társadalmi idő idevonatkozó összefüggéseiről. Már Hartmann is azzal különbözteti meg az alsóbb létformákat (a szubsztisztenciamódot is) a szervestől felfelé találhatóktól, hogy az utóbbiaknál már a megmaradás (a kontinuitás) az önújraképződésen, az ön- szabályozáson és az öntranszcendencián alapul. Ezt írja: "...az élet és a szellem csak a múlandó aktív önújraképződése és öntranszcendenciája révén marad fenn. "** Mit jelent ez? Azt, hogy az emberi (társadalmi) lét belsővé teszi a levést. Kialakíja és működteti önreprodukciós folyamatait, amelyek a "vándorló jelen pillanatok" útja mentén lerakják objektivált formáikat, és így tartalommal töltik meg a múltat. Egyúttal kijelölik a jövő horizontjait is. Az időformákat tehát mindannyian készen találjuk. Ez az adottság, létbe való belevetettség, valamint a végesség tudata azonban mindig előhívja a rajtuk való túllépés szükségletét. Az önújraképződés és az önszabályozás az alap, de a transzcendálás az, ami az elkerülhetetlenhez a szabadságot is hozzáadja. Lerövidítve: a társadalom (és minden N. Hartmann, idézett mű, 393. o. Ugyanott, 397. o.
