Irodalmi Szemle, 1993
1993/7-8 - MÉSZÁROS ANDRÁS: Az irodalomtörténet-írás metafizikai háttere
MÉSZÁROS ANDRÁS egyén) időisége három szinten kell, hogy megvalósuljon. Az első az időbeniség, azaz saját időbevetettségünk. Ez a készen talált múlt, valamint azok az időmegkötöttségek, amelyek abszolút módon determinálnak bennünket. A másik az időbeliség, azaz saját belső időrendünk, amelyet magunk formálunk. Ez individualizál, azonosít és elválaszt. A harmadik a transzcendencia, amelyet azért alakítunk ki, hogy szemlélhessük saját eszményi, úgymond, időfeletti létünket. De ez nemcsak az eszmények, hanem az eszmék szférája is, tehát nemcsak a mindenkori "ideologizáció" terméke, hanem a köznapitól szabadulni kívánó képzelet alkotása is. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen modellben az irodalom helye az utóbbi szinten található meg. Tehát az irodalom (mint a művészetek általában) a társadalom öntranszcendációs funkciójának a kifejeződése. Persze, itt is megismétlődik az előbbi felosztás. Azaz az irodalom is "időbeni", mert megvan a maga története; időbeli, mert folyamatosan újratermeli önmagát (ezt a mechanizmust tárgyalja pl. az irodalomszociológia); és transzcendálja saját létét az önértelmezés révén. De — és ezt a "de" szócskát kétszeresen aláhúznám — egy szervesen működő irodalomban mindez a társadalom átfogóbb transzcendens létén belül marad. Ez a szféra pedig mindig túl van a társadalom életének konkrét anyagi, okozati és érdekösszefüggésein; pontosabban: azok időiségén. Az író személyén keresztül, persze, mindig beszivárog ide valami a "piszkos anyagi létből", de ha ez válik meghatározóvá, már aligha van szó irodalomról. Kissé sarkítva tehát azt mondanám, hogy az időbeniség és az időbeliség tapasztalati időformáival szemben a transzcendens társadalmi létben viszonylagos időnkívüliséggel kell számolnunk. Az irodalomtörténet-írás ilyenformán kettős feladat előtt áll: egyrészt viszonyítania kell egymáshoz (de nem egymásból magyarázni) a két eltérő létmódot, másrészt értelmeznie kell azt a sajátságos történetiséget, amely a transzcendens szférát jellemzi. Ha a történetiséget az egyirányú időfolyamattal azonosítjuk, akkor érthető, miért jelent meg az általam említett két tanulmányban a tériesítés követelménye. A transzcendencia történetiségét ugyanis inkább az ún. örök visszatérés jellemzi, semmint a fejlődés. De azért még ez az idő nem válik térré.
