Irodalmi Szemle, 1993
1993/7-8 - MÉSZÁROS ANDRÁS: Az irodalomtörténet-írás metafizikai háttere
MÉSZÁROS ANDRÁS időelcsúszást az események kölcsönviszonyában vagy az eseményeknek az etalonhoz fűződő kapcsolatában, másodsorban saját időt (az adott esemény individualizált időformáját), harmadsorban pedig az időben való bizonyos mértékű feloldódást. Az egymásutániság nemcsak a reálisan végbemenő kauzális vagy nem kauzális egymásra következést, hanem az eszmei vonatkozásában a megértés és a kifejezés egymásutánját vagy pedig a transzcendencia világában pl. az "örök visszatérést" is jelentheti. A tartam ugyanakkor lehet az idődimenziókon átható vagy intenzív tartam (belső végtelenség, kimeríthetetlenség), esetleg az empirikus jelenség szubsztanciájának a megmaradása. Ha mindezen vonatkozásokban beszélhetünk térről, akkor az csakis és kizárólag virtuális tér lehet. És hogy a dolgot még tovább bonyolítsam, visszatérek két korábbi kijelentésemhez. Az egyik a történetiség időiséggel való azonosítását félreértésként értelmezte, a másik a "most" elhallgatásáról szólt. E két témát keresve sem lehetne jobb példán demonstrálni és összekötni, mint Heidegger történelem- és időértelmezésén keresztül. Heidegger szerint a történelemtudomány tárgyát magának a történeti létezőnek a létmódjából érthetjük meg. Itt azonban szem előtt kell tartanunk, hogy az "ittlét" (más magyar fordításban a "jelenvalóiét", azaz a Dasein) nem azért időbeli, mert benne van a történelemben, hanem fordítva: csak azért lehet történeti, mert léte alapjában véve időbeli. Az időiség heideggeri felfogása értelmében az "ittlét" saját létlehetőségeit abból az örökségből vonja el, amelybe belevettetett, de amelyet vállal is. Ha ez a felvállalás nem véletlen, hanem elhatározott, akkor az "ittlét" saját történéseiben önmagát hagyományozza át* Ekkor válik a történés saját sorssá, vagyis teljes történéssé. Ezt nevezi Heidegger autentikus időiségnek, amely egyedül teszi lehetővé a történetiséget. A felvállalt egzisztencialehetőség ismétlést is jelent, de nem abban az értelemben, mintha a múltbelit kívánná ismét "valóságossá" tenni, vagy mintha a jelent kapcsolná egyszerűen a múlthoz, hanem abban az értelmében, melyben az ismétlés választ ad (erwidert) az itt-volt egzisztencialehetőségre. Ugyanakkor az ismétlés nem hagyatkozik a múltra és nem tör a jövőre, mindkettő közömbös az autentikus lét számára.** Közömbös abban az értelemben, hogy a történelem súlypontja nem a múlt, sem pedig ma, hanem, mivel az autenticitás eredeti történetisége a sors, a történelem a jövőbe ereszti a gyökereit. Az inautentikus lét beleveszik a mába (a "most"-ba), ezért a "múltat" a "jelenből" próbálja megérteni. A tulajdonképpeni történetiség viszont "jelenteleníti" (Entgegenwárti- gung) a mát, és "a történelmet a lehetséges visszatéréseként" érti, és tudja ezért, hogy a lehetőség csak akkor tér vissza, ha az egzisztencia a lehetőség számára az elhatározott ismétlésben sorsszerűen-pillanatszerűen nyitott"***. Teljesen egyértelmű, hogy a heideggeri "jelentelenítés" nem azonos a "most" elhallgatásával, sem pedig kikapcsolásával. Sőt éppenséggel valódi dimenzióit próbálja megmenteni azzal, hogy megszüntetni igyekszik önmagába zártságát. Arra figyelmeztet, hogy csak az időiség (azaz lét) megcsorbításával lehetséges Martin Heidegger: Sein und Zeit, 5. kiadás. Max Niemeyer Verlag, Halle 1941, 384. o. Ugyanott, 386. o. Ugyanott, 391—392. o., és Martin Heidegger: Lét és idő, Gondolat, Budapest 1989, 626. o.
