Irodalmi Szemle, 1993
1993/7-8 - MÉSZÁROS ANDRÁS: Az irodalomtörténet-írás metafizikai háttere
Az irodalomtörténet-írás metafizikai háttere szűnésével fennmaradó jelentés, értelem (Sinn) az eszmékben nyer kifejezést, ilyformán transzcendálódik. Azaz a múlt értelemezése nem más, mint az "időbeli" és a "transzcendens" egymáshoz való kapcsolása. De az a priori minden esetben a transzcendens. "A megértés és az értelmezés feladata csakis ott áll fenn, ahol valami úgy van tételezve, hogy mint tételezett megszüntethetetlen és kötelező" — írja Gadamer* Más oldalról ez a gadameri idézet jelzi a hermeneutika társadalmi meghatározottságát is, vagyis azt, hogy a történelmi és tárgyi-strukturális kontinuitás nem mindenben párhuzamos folyamatok. Gadamert megelőzően valami hasonlót állított Windelband is, aki Sub specie aetemitatis című esszéjében a következőképpen fogalmaz: "Semmi sem időtlenül örök abból, ami — az empirikus megismerés értelmében — van. Mert nem tapasztalok és nem ismerhetek meg létet, amely ne keletkezett volna s ne volna múlandó. Örök időteln a gondolkodásom és megértésem számára csak az, ami érvényes, anélkül hogy lenni kényszerülne."*'. És itt már valóban a metafizika sűrűjében találjuk magunkat, hiszen az értelem és az érvényesség (érték) mibenlétének a kutatása Platón óta kapcsolódik az időtlen, az örök problémájához. Az összefüggés az irodalomtörténet-írás tériesítése és a fent jelzett metafizikai szempont között röviden a következő: Mindkét esetben a kontinuitás (a folytonosság) az, ami témaként tételeződik. Metafizikai szempontból a szukcesszivitás a kontinuitás módusza, mert ez a levés alapja. Ugyanakkor ez az, ami elválasztja az időt a tértől. Idő nélküli azonban hogy lehetne a létező? Vagyis spekulatíve tekintve a tériesítés érvényesítése megszünteti az adott tárgy létlehetőségét. Az irodalomtörténészt, persze, nem kell, hogy érdekeljék az ilyesfajta szőrszálhasogató elmélkedések. A történetiség-értelmezés bemutatott variációját azért veti el, mert az nem teszi lehetővé számára az állandóan jelenlévő egyidejűség adek- vát megragadását. És ebből a szempontból teljes joggal vethetné a filozófus szemére, hogy a szukcesszivitás (akárcsak a koincidencia és a duráció) inkább az időben létezőt, semmint magát az időt jellemzi. Ahogy Hartmann is megjegyzi, ezek a mozzanatok az "időben-létezésnek" az alapmeghatározásai.*** Azám, csakhogy az időbeniség éppenséggel a történetírás tárgyát formálja úgy, ahogy arról már fentebb szóltunk. Vagyis az egyidejűséget mindenképpen te- matizálni kell a történetiség vonatkozásában is. Az egyértelmű tériesítés a problémát nem megoldja, hanem leszűkíti. Csak vázlatosan szeretném jelezni, hányfajta összetevője lehetséges a kontinuitásnak. Az egyidejűség jelenthet időbeni együttlétet, amikor két vagy több esemény ugyanabban a kronológiai egységben található fel. Jelenthet ugyanígy időbeli együttlétet is, amikor az események ugyanazt az időt birtokolják, miközben nem áll fenn köztük kronológiai szimultaneitás ("egyidejűtlenségek egyidejűsége"; de ugyanez lehetséges emocionálisan felfűtött helyzetekben is, mint pl. az erotika "mosť'-jában). De szubsztancialitásról és transzcendenciáról szólva jelenthet időazonosságot is. Bármifajta egyidejűség azonban feltételez elsősorban Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer, Gondolat, Budapest, 1984, 232. o. Wilhelm Windelband: Prelúdiumok, Franklin Társulat, Budapest, é.n., 205. o. Nicolai Hartmann: Időbeliség és szubsztancialitás, in: Lételméleti viszgálódások, Budapest 1972, 354. o.
