Irodalmi Szemle, 1993
1993/7-8 - MÉSZÁROS ANDRÁS: Az irodalomtörténet-írás metafizikai háttere
MÉSZÁROS ANDRÁS Az, hogy a szerzők a történetiséget térbeliséggel kívánják felcserélni, szerintem egy félreértésen alapul. Mégpedig azon, amely a történetiséget azonosítja az időiséggel. Ha most túlozni akarnék, cikkor azt mondanám, hogy ez minden történetíróval veleszületett előítélet. És mint előítélet nem annyira az egyént, mint inkább a szakmát terheli. Itt nincs sem mód, sem hely arra, hogy a histo- ricizmust elemezzük, vagy talán (istenbocsá) ítéletet hozzunk fölötte, mint tette volt például Kari Popper. Elegendő megismételni a közhelyszerű megállapítást, hogy egy adott tudomány tárgya nem határozható meg egy konkrét objektumra való utalással. A tudomány tárgya ugyanis a megismerés során teremtődik meg. A történetírás "paradigmáját" a változás, hozzávetőlegesen a 18. század végétől pedig a fejlődés eszméje adta meg. Vagyis a történetírás tárgya a fejlődés tükrében mutatkozik. Azt hiszem, nem tévedek, ha úgy gondolom, a fent említett szerzők (és mások is) jogosan kívánják száműzni az irodalomtörténetből a fejlődés fogalmát. Hiszen az, amit tökéletesedésnek (hegeli megfogalmazással a "saját fogalma kiteljesedésének") nevezünk, az irodalomban irreleváns vonatkozásnak bizonyul. Nem létezik ugyanis szerintem (az egyéni ízlésen túl, ami viszont más téma tárgyát képezi) olyan általános kritérium, amely a fejlődést valóságossá, felmutathatóvá tenné. Sőt az irodalom fejlődési koordinátákba helyezése még akkor is kérdésessé válik, ha kritériumként történetfilozófiai sémákat vagy (amit bensőségesen ismerünk) ideológiai modelleket veszünk. De van itt még más probléma is, amelyet egyik szerző sem érint. Mégpedig az, hogy mindenfajta történetírás mindig és mindenkor MOST történik. Ha feltételezzük a fejlődést (a "haladást"), akkor ez a "most"-ig tart. De ha kiiktatjuk a fejlődést, a "most" akkor is megtartja kitüntetett pozícióját. Miben rejlik ez a kitüntetett állapot? Abban, hogy a történetírás elhallgatja. A "most" így kívül kerül a történelmen. Azzal azonban, hogy a történetiséget elutasítjuk, a "most" státusza még megmarad. Sőt, ha a történetiséget térbeliséggel helyettesítjük, akkor tudattalanul még el is leplezzük ezt a tényállást. Ezért is gondolom, hogy célravezetőbb lenne a puszta negáció helyett — micsoda hegeliánus kifejezések! a történetiség másfajta meghaladása. Ha ugyanis túllépünk azon az elven, hogy a társadalmi jelenségek lényege azok történetiségében rejlik, és egy általánosabb jellemzőtől, az időtől rugaszkodunk el, akkor maga a történetiség is új megvilágításba kerül majd. Megelőlegezve a későbbi kifejtést, szögezzük le elsősorban azt, hogy az idő magába foglalja mind a történetiséget (a fejlődést, a haladást), mind a folytonosságot és az egyidejűséget. Az idő nemcsak elválaszt, nemcsak individualizál, hanem (mélyebb szinten) össze is kapcsolja a jelenségeket. Sőt, ha nem létezne az időbeli kontinuitás, akkor nehezen lenne elképzelhető a tagoltság is. A szimultaneitás (vagy a koincidencia), a szukcesszivitás és a duráció bizonyos értelemben megelőzik a múlt — jelen — jövő dimenzióit. Itt most mellőznünk kell az alaposabb filozófiai érvelést, azt azonban mindenképpen el kell mondanunk, hogy az adott téma hermeneutikai jellegű. És mint ilyen a transzcendenáa-probléma felé visz el bennünket. Miről van szó? Nagyon röviden arról, hogy a hermeneutika alapproblémája a múlt megértése vagy más szóval a múlt és a jelen közti közvetítés feltárása. A kérdés az, hogy milyen múltról van szó. Hiszen a történelmi esemény meg
