Irodalmi Szemle, 1993
1993/7-8 - MÉSZÁROS ANDRÁS: Az irodalomtörténet-írás metafizikai háttere
mészámJP: anüEás Az irodalomtörténet-írás metafizikai háttere Az alább következő eszmefuttatás alapja egy számomra régebben megfogalmazott ontológiai probléma volt: mi a történetiség lényegei Vagyis azt próbáltam firtatni, mi különbözteti meg a történetiséget az időiségtől. A legelemibb megközelítés számára ez nem probléma, hiszen az időben-létet úgy fogja fel, mint elkerülhetetlen változást, azaz az egyik állapotból a másikba való átmenetet. Az adott tárgy időmeghatározottsága így nem más, mint a keletkezés, kiteljesedés és megszűnés egymásra következése, vagyis "fejlődése". Ezt a kérdést a következő lépésben Szerb Antal egy tétele hozta közelebb az irodalomhoz. Szerb ugyanis azt írja A magyar irodalom története című munkájában, hogy az irodalmi alkotás szellemi munka, társadalmi funkció és lelki aktus hármasa. Ezzel kapcsolatban rákérdez a fejlődéselméletek által homályban hagyott összefüggésre, nevezetesen arra, hogy minek az alapján vagyunk képesek megérteni a múlt termékeit. Kissé általánosabban szólva: mi biztosítja be az időbeli folytonosságot? A folytonosság a szubsztanciális lét egyik esszenciális jellemzője, amelyet az irodalom szemszögéből úgy írhatunk le, hogy az irodalom csak azzal vergődhet önálló létre, ha kinyilvánul benne egy immanens, a külső meghatározottságoktól mentes összefüggés a múlt és a jelen között. Szerb azt állítja, hogy ezt az időbeli folytonosságot a psziché biztosítja. Magyarán, hogy lelkiségünk azonos vagy nagyon is hasonló struktúrával rendelkezik, mint a múlt emberének pszichéje. Ez biztosítja a megértést. Ebben Szerbnek alighanem igaza van, mindamellett nem szünteti meg azokat a kérdőjeleket, amelyek egy adott irodalmi mű megértésén és a beleérzésen túl az irodalom mint egész "önmagánál-maradását" kísérik. Cikkem megírására közvetlenül Szegedy-Maszák Mihály Az irodalom történeti s elméleti vizsgálata és Tőzsér Árpád A megíratlan irodalomtörténet című tanulmányai bírtak, amelyek az Irodalmi Szemle 1993. évi 5-ik számában jelentek meg. Szegedy-Maszák írása a tematizálást illetően többrétű; én csak azokra a megfogalmazásaira kívánok reagálni, amelyek a történetiséget érintik. Ugyanez érvényes Tőzsér tanulmányára is. Ha nem tévedek, akkor egyik szerző számára sem idegen az a vélemény, amelyet Szegedy-Maszák fogalmazott meg ily módon: "a jó irodalomtörténészből és elméleti kutatóból nem hiányozhat a hajlam, hogy állandóan föltegye magának a kérdést, mi is az általa művelt tudományág lényege" (65. o.). Ezt az alapvetően filozófiai kérdést Szegedy-Maszák az irodalomtörténetírás és az irodalomelmélet viszonylatában, Tőzsér pedig az általa szkeptikusan kezelt "szlovákiai magyar irodalomtörténettel" kapcsolatban teszi fel. De mindketten szembekerülnek a diakrónia és a fejlődés problémájával. És mindketten rámutatnak arra a lehető
