Irodalmi Szemle, 1993

1993/7-8 - NYELV ÉS LÉLEK - DR. BALLA ZOLTÁN: Új utak a fonetikában

DR. BALLA ZOLTÁN

megértő segítségre, mert Ők már a hangképzés fonetikai vizsgálatát csaknem teljesen átengedték a fonetikusoknak.

Nem akarok itt hosszabban időzni annak a hangtörténeti helyzetnek és nehézségeinek taglalásával, amelyekbe újszerű meglátásaimmal kerültem. Ezt a rövid helyzetképet is csupán azért vázoltam, hogy eredményeim bemutatása ne érje teljesen váratlanul, szinte sokkszerűen a t. olvasóimat. Még akkor se, ha Gombocz Zoltán nyilatkozata szerint tudhatjuk, hogy "talán egy tudományban sem szakadt meg a fejlődés vonala annyiszor, mint a hangtanban, egy tudomány művelői sem kezdték a megfigyelés és rendszeralkotás munkáját annyiszor a legelejéről, abban a meggyőződésben, hogy töretlen úton járnak, mint a hangtan munkásai". E szerint pedig tulajdonképpen nem is kellene meglepődniük, ha most én is valami újszerűséggel jelentkezem. A hangoknak egy újabb meghatározási és osztályozási módjával, melyről azt lehetne mondani, hogy egyetemesebb jellegű és érvényű, mint az eddigi próbálkozások voltak.

E bevezető sorok után most konkrétabban rátérek a hangoknak ama geometrikus jellegű osztályozási kísérletének vázolására, amire 1933-ban a hangképzésnek befolyásolatlanabb és pontosabb megfigyelése vezetett rá. E megfigyelésekre pedig egy igazán váratlan személyes élményem indított el, amelyet szintén érdemesnek tartok itt megemlíteni kutatásaim genezisének megértése céljából.

Egy Ipoly-parti sétám alkalmával Az éjbe merült nap című ősi hindu elbeszélést olvasva (magyarra F. W. Bain nyomán Baktay Ervin fordította) 11-es számú jegyzetében ezt olvastam: "Itt lefordíthatatlan szójáték van, mert a 'bhoga' egyidejűleg a kígyó vonagló összecsavarodását és kéjt, gyönyört is jelent." E homonímiára történő utalás meglepett, mert valami hasonlóságot sejtettem meg magyar nyelvünkben is, mivelhogy nagyanyám is a kígyót kéj ónak/kíj ónak nevezte. Ez azért lepett meg, mert gimnáziumi ismereteim alapján úgy tudtam, hogy az indoeurópai hindu és a finnugor magyar nyelv nem rokonok. Akkor hát nem azért hasonlók-e ezek a szavak a magyar és hindu nyelvben is, mivel a kígyónak és kéjnek hasonlóan vonagló, hajladozó a képi kifejezője, gondoltam magamban. De hát miként, mi módon fejezheti ki az artikulált nyelv a maga hangjeleivel azt a kígyózó mozgást? S e kérdésfelvetésem kapcsán pontosabban figyelni kezdem az ábécé betűivel jelölt hangok kiejtésekor a hangképző szervek mozgását. S legelőször arra jöttem rá, hogy a kéj és kíjó szavak j hangjának van hajlásos jellege, mivel ez a nyelvnek a kemény szájpadlás íve alá nyomásával és hajlásos szűkületével hozza létre a sajátos hangminőséget. Aztán sorra véve az ábécé betűivel jelölt összes hangot, néhány perc alatt a többi hang alaki értékeit is kevés kivétellel felismerni véltem, s a legtöbb hangértéket a geometria alapelemeivel egybevágónak találtam.

Erre talán az is indíthatott, hogy előzetesen sokat olvastam a képzőművészek kubista kísérleteiről, arról, hogy a tárgyakat mértani elemek összerakásával próbálták ábrázolni, s így struktúrájukban is kifejezni.

Aztán a j hang hajlásos mozgására, értékére való ráérzésem után könnyen felismertem, hogy pl. az o hang természetes értéke valamiféle kerekítettség, az l a szabad folyású elnyúltság hangja, a v hang a szögszerű szűkületé, a b hang a félgömbszerű öblösségé, a g torokhang a zár mögötti gömbölydedségé, a k