Irodalmi Szemle, 1993
1993/7-8 - NYELV ÉS LÉLEK - LANSTYÁK ISTVÁN: Alom és valóság között
Álom és valóság között "Az írásban valóban anarchiára vezetne az egységes helyesírás megszüntetése, a beszédben azonban a tökéletes egység szerencsére úgysem valósítható meg. Ha mindenki az újságok, a rádió és a televízió nyelvén beszélne tökéletesen egyformán, ez bizony sivár élmény volna." (1988:504) Ezt KÁLMÁN — az adott kontextusban — elsősorban a beszéd hangzó oldalára, a kiejtésre érti, de a bizonyos fokú változatosság a nyelv minden rész- rendszerében kívánatos: "A nyelvi norma helyes, rugalmas felfogása elsősorban a közlésmód változatosságának elsőrendű terepén, a szókincsben, frazeológiában, valamint a mondatszerkesztésben — ezek variációinak a befogadására jobban alkalmas természetével — biztosíhatja is a leszűkülés, elmerevedés veszélyének elkerülését, nem is szólva a stílus területéről, ahol a közlő nyelvi egyénisége, variáló készsége szabadon megnyilvánulhat, hiszen közmagyar stílusnormáról beszélni nyilvánvalóan fából vaskarika volna. De az erősebben formai kötöttségű normaelemekben, a helyesírás, a kiejtés, a morfematika terén is óvakodni kell a túlszabályozástól és foként ennek akár iskolai, akár egyéb szintű szigorú betartásától. A túlszabályozás mértéke különben is mindig arányban szokott állni be nem tartásának mennyiségével." (BENKŐ 1988:27; vö. még JUHÁSZ 1986:72) S ez már nemcsak a standard nyelv beszélt megjelenési formájára érvényes, hanem az írottra is. Nézzük most meg kissé részletesebben, a nyelvnek mely részrendszereiben milyen eltéréseknek "köznyelviesülésével" kell számolnunk a jövőben (is)! 10.1. Elsősorban a hangtan az, ahol nyugodtan megengedhetők bizonyos regionális ejtésváltozatok. TOLCSVAI NAGY GÁBORral (1991:172) teljes mértékben egyetértve én is föltehetem a költői kérdést: miért ne lehetne ugyanazt a választékos magyar köznyelvet palócos illabiális ű-val, dunántúlias nagyon nyüt e-vel vagy, mondjuk keleties záródó kettőshangzókkal ejteni? G. VARGA GYÖRGYI már 1968-ban úgy vélte: "Szegeden, Debrecenben és az ország más nagyobb városaiban is köznyelven beszélnek a művelt emberek, noha kiejtésük számos vonatkozásban némileg eltérhet egymásétól és a budapestiekétől." (1968:10). A kiejtésbeli eltérések, illetve azoknak egy része tehát nyilvánvalóan nem veszélyezteti nyelvünk egységét, és éppen ezért a választékos nyelvhasználatból sem szükséges valamennyit kiirtani. Fontos a kérdés differenciált megközelítése. Ennek szükségességére LŐRINCZE LAJOS is kitért az egri kiejtési konferencián a tájnyelvi ejtés és a standard norma viszonyával foglalkozó előadásában. (1967) Egyfelől a hangtani eltérések "szalonképességének" megítélése jelenségenként, illetve jelenségtípusonként változik: például a fonematikus eltérések (mondjuk, í-ző vagy l-ező szóalakok) általában kevésbé fogadhatók el, mint a fonetikusak (pl. a föntebb említett illabiális a-zás, nagyon nyüt e-zés vagy diftongizálás). Másfelől pedig természetesen a beszélők különböző műveltségi és más rétegeivel szemben sem lehetnek azonosak az elvárások, (i.m. 68—9)
