Irodalmi Szemle, 1993

1993/1 - VITA - DOBOSSY LÁSZLÓ: Fábry, az elkötelezett

VITA

elüldözését, reszlovakizálását — bizony kevéssé bíztunk abban, ami mára bekövetkezett, s ami, tudjuk, nem kis részben köszönhető a stószi remete áldozatos tevékenységének és szinte fölmérhetetlen hatásának. A viharban edződő pálmához hasonlóan e megtépázott nemzetiség, vajmi mostoha körülmények közt, csodával határosan, olyan értelmiségi réteget termelt ki magából, amelynek legrangosabb képviselői — írók, költők, bölcselők, jogászok, tanárok... — bízvást sorolhatók az egyetemes magyar szellemi elit élvonalába; (neveket csak a bőség miatt meg az esetleges mulasztás okozta jogos sértődéstől tartva nem említek).

Ha tehát Fábry szerepe e folyamatban — miként állítom és bizonyíthatónak vélem — kiemelkedően jelentős volt, e szerep okán visszamenőlegesen igazolhatók, sőt menthetők is a kényszerű megalkuvások, a mindenkori "klerikusok árulásának" különleges változata: olyan sajátos viszonyok közt, ahol egy nemzetrész fennmaradásáról vagy megsemmisüléséről volt szó... A "harmadvirágzást" kibontakoztató, kezdetben bizony eléggé dadogó s esztétikaüag nagyon is megkérdőjelezhető intések és dicséretek, sorok mögé bújtatott buzdítások sokasága tanúsítja az értékmentés vállalásának erkölcsi nagyságát.

S itt már a kérdések lényegéhez, a Fábry-jelenség legérzékenyebb jellemzőihez érkezünk:

AitóI van ugyanis szó, hogy a szellemi ember, az ún. írástudó mit tegyen, mit tehet ilyen helyzetben? Hallgasson-e s kívülálló néma szemlélőként figyelje, ami népével, népe kárára történik, vagy az "ahogy lehet" parancsát követve megpróbáljon-e segíteni? Fábry ez utóbbit választotta, s hitem szerint — az eredményt látva — igaza volt.

Az itt olvasott érvelést azért véltem szükségesnek előadni, mivel általában is jelzi a XX. századi, társadalmüag elkötelezett szellemi emberek nehezen megoldható düemmáját. Egyfelől ugyanis a "soha többé háborút!" légkörében, haladó szemléletük folytán is erkölcsi kötelességgé vált számukra a háborúellenesség és az antifasizmus, másfelől viszont fokozatos csalódásra késztették őket a megvalósuló szocializmus államából érkező riasztó hírek vagy — esetenként — az ott szerzett kiábrándító tapasztalatok. E magatartási zavar főként azoknál érződik, akik a műveikben és állásfoglalásaikban nyilvánvalóan nem pártpolitikai meggondolásból s még kevésbé anyagi érdektől indíttatva adtak hangot az egyenlőségi eszményeknek, hanem a XVIII. századi szabadelvű gondolkodók s a XIX. századi humanista írók szellemét követve.

E nagy ábránd első pontos és mindmáig érvényes megfogalmazása — ismeretem szerint — Diderot-tól származik. Voltaire-t méltatva kötelező hódolattal szól költői műveinek értékéről, de — teszi hozzá — "nekem az esnék jobban, ha én szolgáltattam volna igazságot a Calas család emlékének", s ezzel az elkötelezett szellemi ember közösségi cselekvését helyezi előtérbe. Ahogy egyébként utánozhatatlan természetességgel maga Voltaire is tette. “A filozófus dolga — vallotta

— nem az, hogy sajnálkozzék a szerencsétleneken, hanem hogy segítsen nekik." E szellemi magatartást próbálták érvényesíteni századunk ellentmondásos viszonyai közt a két háború közti elkötelezettek, köztük Fábry is: a felgyülemlett igazságtalanságok, méltánytalanságok, békediktátumok láttán az intézményesített elnyomás, a kollektív megalázás változatai ellen tiltakoztak.

Másokkal — egyébként kiváló szellemi emberekkel — együtt, legalábbis át