Irodalmi Szemle, 1993

1993/1 - VITA - DOBOSSY LÁSZLÓ: Fábry, az elkötelezett

Fábry, az elkötelezett

meneti időre, Fábry sem kerülhette el azt a csapdát, amely azért került útjába, mivel e zavaros korszakban a társadalmi egyenetlenségek megszüntetését egy másik politikai rendszer, a szovjet típusú szocializmus győzelmétől remélte. E hitében az 1939-i szovjet—német egyezmény hatására csalódott, éppúgy, mint az európai elkötelezettek akkori nemzedékének legkülönbjei. S miként ezek, ő is az utókornak szánt végletesen őszinte naplójegyzetekben rögzítette kiábrándulásának lelknsmeretrázó mozzanatait. A jelen sorok áláírója az újabb kori európai humanizmus válságán töprengve párhuzamosan olvashatta Fábiy Zoltán megrendítő szembenézését múltjával: naplóját a jogfosztottság éveiből (Üresjárat 1944-1948. Budapest — Pozsony — Regio — Madách — Kalligram, 1991) és Romain Rolland elgondolkodtató beszámolóját az 1935-i moszkvai utazásáról s e beszámolóhoz fűzött kiábrándult kritikai észrevételeit (Voyage a Moscou. Párizs, Albin Michel, 1992). Mindketten búcsút mondanak múltjuk egy fontos korszakának s mindketten az utókorra bízzák, hogy a körülményeket mérlegelve

— ítélkezzék tetteiben. Eközben egyikük is, másikuk is, de főleg Rolland — a példakép — ismételten hangoztatja, hogy a hit volt az, ami az ő és nemzedéktársai elkötelezettségét áthatotta; még a vallásra is hivatkozik, persze a religio szó eredeti értelmében. Életének hátralevő fél évtizedében a halhatatlan útitársak, főleg Beethoven, szellemi hagyatékát rendszerezi; utolsó művében pedig az evangéliumok egyéni értelmezésére tesz rokonszenvesen figyelemkeltő kísérletet... De mit tehet a magyar író, ha Stószon él, veszélyhelyzetbe került nemzetiség tagjaként? élére állhat a "harmadvirágzást" előkészítő szellemi újrakezdés körülményes munkálatainak.

Bármint alakult is személyes sorsuk, nem kétséges, hogy az első vüágháború óta, a cselekvő humanizmus jegyében formálódott elkötelezettségi törekvések így vagy úgy összefüggnek a Szovjetunió tekervényes történetével. S a kiábrán- dulási hullámok is ehhez csapódnak: a koncepciós perekhez, a szovjet—német egyezményhez, a magyar forradalom eltiprásához, Csehszlovákia megszállásához... S több már bizonnyal nincs is. Ámde nyilvánvalóan durva tévedés lenne az elkötelezettséget mint szellemi magatartást eleve csak a szovjet típusú szocializmus helyeslésével vagy helytelenítésével azonosítani. A föntebb tett utalás Voltaire-re és Diderot-ra kellőképp jelezheti, hogy kortól független jelenségről van szó; (legalábbis Európa újabb kori történetében). S ha így olvassuk az Üresjáratot, különleges értékű emberi dokumentumot fedezhetünk föl benne. S csak sajnálható, hogy szétzüálódott kiadási viszonyaink folytán e ritka becsű mű nem válhat tudatformáló nemzeti olvasókönyvvé.

Szerzőnk ugyanis, aki öt évtizedes írói pályáján szüntelenül szerepzavarral küzdött, leginkább e naplóban (valamint A vádlott megszól albán és az Antiszemitizmusban) lelte meg az egyéniségével leginkább összhangban levő kifejezési módot. "Nem vagy sem művész, sem regényíró, sem költő — írta magáról —, de könyvtáradra és archívumodra támaszkodó kortörténész." Tulajdonképp hozzátehette volna, hogy valójában kritikus sem volt (jóllehet általában annak minősítették); az irodalom, főleg a költészet műhelyproblémái ugyanis vajmi kevéssé foglalkozatták, aminek folytán az esztétikai ítéletei bizonytalanok és bántóan egyoldalúak voltak. Az irodalomban jószerével csak a kor és a helyzet kifejeződését kereste, vagyis tanúságtételt. Márpedig az irodalom, ha hű a rendeltetéséhez,