Irodalmi Szemle, 1993
1993/7-8 - BEKE GYÖRGY: Ágyúgolyó a parókia falában
BEKE GYÖRGY Ágyúgolyó a parókia falában Úgy érzékeltethetem igazán a felvidéki '48-as emlékünnepségek hangulatát, ha idézem a pozsonyi Szabad Újság első oldalas szalagcímét: Magyar ünnep New Yorktól a Székelyföldig. A Felvidék magyarsága a "bársonyos forradalom" óta kezdi kiegyenesíteni a derekát, felemelni a fejét. Feláll a vádlottak padjáról, amelyre — Dobos László hasonlata szerint — Trianonban és az 1945 utáni magyarüldözések során ültették. A városi és falusi emlékhelyeket koszorúk borították el megint, mint a nemzeti szabadság rövid időszakaiban. Ünnepi beszédek idézték a felvidéki tájakról sokáig száműzött magyar történelmet Magyarbődön, ahol a kassai csatában elesett 200 honvédet temették el, Losoncon, Rimaszombatban, Ipolyvarban, Füleken, Kassán és nyilván Pozsonyban, ahol egy magyar miniszter, Surján László is koszorúzott. Ebbe az ünnepségláncolatba illeszkedett Pered község emlékezése, ahová meghívott voltam. Március 15-e munkanapra esett Szlovákiában, az emberek jó része munkahelyéről jött egyenesen az emlékoszlophoz, a falu szélére. A majd négyezer lakosú községből ezren lehettek jelen. Koszorúzott minden helyi egyesület, testület, nyilván a polgármesteri hivatal is — a község képviselőtestülete magyarokból áll —, fellépett a messze földön híres peredi gyermekkórus, amely évek óta minden versenyt megnyer, amelyre jelentkezik. Szabadon szállt a Szózat és a Himnusz, imádságos volt a hangulat Pereden, ahol Görgey serege ugyan nem győzött 1849 késő tavaszán, illetve valójában nem is dőlt el az ütközet, noha állítólag már orosz csapatok is részt vettek benne, de ha nem is volt győzelem, a peredi csata mindenképpen beleilleszkdett a diadalmas tavaszi hadjáratba. A múló idő rég elmosta a különbséget vesztes és győztes ütközetek között, a szabadságharc egésze ragyog mindenütt a Kárpát-medencében, ahol magyarok élnek és emlékeznek. Pereden egyvalaki hiányzott számomra az ünneplő sokaságból vagy éppen a szónokok közül: a falu plébánosa. Képzeletem e hiány fájdalmas észlelésekor szülőföldemre röpített, és láttam, hogy mindegyik székely városban és faluban római katolikus, református, unitárius lelkészek állnak az emlékművek, sírok körül vagy a szónoki emelvényeken, néhol együttesen, de sehol nem hiányoznak a papok a nemzet születésnapi ünnepségéről, amely talán a legmélyebben beleágyazódott valamennyi magyar társadalmi réteg és nemzedék tudatába.
