Irodalmi Szemle, 1993

1993/7-8 - AGNES VON KRUSENSTJERNA: A rácson innen és túl

A rácson innen és túl

Majd a kalauzra kezdett figyelni, aki a megállók nevét kiabálta.

— Téglahegy! Drottning utcai Gustav Adolf tér!

Az ismerős nevek emlékképeket hívtak elő benne. Lelki szemével látta, amint errefelé szokott sietni Mindig rohant Az irodába és haza is. A munkáját közben alighanem elveszítette. De emlékezett azokra a ritka és becses pillanatokra is, amikor tavaszi napokon időt szakított rá, hogy megcsodálja a feje fölött kék virágkehelyként megnyíló eget és a levegő törékeny hangjának olyasfajta rezgését mint amikor a telefonvezeték süvít vagy a víz a lecsiszolt parti sziklákat mossa.

Az emlékezetéből ahol sok arc megfért hirtelen kiemelkedett egy, amelyet azonban ő látni se akart. Gondolatait gyorsan továbbpergette, s egyszer csak egy képzeletbeli téren találta magát, ahol minden szanaszét hevert. Az útburkoló kőkockák úgy emelkedtek a föld fölé, mintha valaki egy óriás mágnessel haladt volna el felettük, a házak viszont úgy hajlongtak, hogy a kémények terpeszben mászták és ug- rották át a háztetőket. Ezalatt éles füttyszót hallott, és a sötétségből valamiféle ziháló szörny lépett eléje, s ô kiáltozva a szörny pofájába ütött, és csak az ideggyógyintézetben tért magához a moifiuminjek- ciótól érzett csípős fájdalomra. így történt volna?

Holm kisasszony sietve nézett körül Fázott. Emberekkel körülvéve, a melegben Fanyar mosollyal emlékezett egy kórházbeli hölgylátogató tekintetére, aki akaratlanul is egy beteg dührohamának a tanúja lett. Az engedékenység hencegő jóindulattal díszített álarca helyébe a külvilággal szemben érzett teljesen megszokott félelem és undor került, amely az imént egy finom idegen városi hölgy vonásaiban is visszatükröződött.

Vajon nem változnának-e meg hasonlóképpen azok a körülötte álló tisztességes emberek is, akik úgy álltak ott mintha mindig ugyanabban az időpontban ebédelnének, ha megtudnák, hogy a kocsiban egy ideggyógyintézetből frissen elbocsátott páciens utazik?

Holm kisasszony nem mert válaszolni saját halk kérdésére. Amikor azonban kiszállt a villamosból s az otthona jól ismert előszobájában bőrönddel a kezében áfáihoz hajolt, megsebzett madár szárnyaként verdeső szíve adta meg rá a választ

A házinéni nyitott neki ajtót. Holm kisasszonynak úgy tetszett, az asszony egy kissé meghízott, amióta nem látták egymást. Elnehezült szemhéja alól alig világított ki a szeme, s mikor mosolygott tokájának erősen hullámzó redói nyakának hajlatába rakódtak.

— Isten hozta — szólt. — A doktor mondta, hogy bármely pillanatban megérkezhet a kisasszony.

Majd bekacsázott a folyosóra és kinyitotta az ajtaját annak a szobának, amelynek nyugalmára Holm kisasszony oly nagyon vágyakozott.

— A kisasszony most már valóban egészséges, a doktor biztosított róla — folytatta a házinéni s közben tett-vett a szobában. Végül is a szoba tulajdonképpen az ő szobája is volt.