Irodalmi Szemle, 1993

1993/6 - VITA - TURCZEL LAJOS: Régi és új türelmetlenségek, elfogultságok

Régi és új türelmetlenségek, elfogultságok

hát Hizsnyai magasztalásai ellenére ők sem Zeusz fejéből pattantak ki komplettkészen. Az említett kötetek az értelmiségétől megfosztott kisebbségi közösségünkben olvasóközönséget teremtettek, mozgósítottak, s néhány évig az író-olvasó találkozók rendkívül meghittek s a közösségi tudatot erősítők voltak. Megint csak azt merem mondani, hogy ezeknek a nevelő köteteknek és természetesen A vádlott megszólalnak is jelentős része volt abban, hogy a reszlovaki- zációval és lakosságcserével megbontott nemzetiségi közösségünk újra megerősödött.

A tárgyalt pamflet legnagyobb meglepetése számomra Hizsnyai homo aest- heticusi övallomása volt: “A homo moralisszal szemben nem az erkölcstelen ember, nem a homo immorális áll, hanem — Kosztolányi szavával — a homo aestheticus, az önmagáért való tiszta szemlélődés embere, aki nem ismer jót és rosszat, melyet semmiféle lángelme nem különböztethet meg, csak szépet és rútat; az, aki a mindig vitatható igazság helyett az ízlést emelte polcra, amely megbízhatóbb, irgalmasabb kalauz; az, aki nem áll sem jobb oldalon a bégető fehér bárányok között, sem bal oldalon az ordító fekete farkasok között, hanem egymagában áll, távol a nyájtól, a csordától..., mint mindenki természetes barátja és ellenfele."

Amikor elolvastam ezt a Kosztolányitól átvett és a szerző által is elismert művészi-esztétikai eszményt, egy kicsit elmosolyodtam, de úgy éreztem, hogy általa közelebb jutottam az irodalomban gondolkodó és esztétává növekedő Hizsnyai megismeréséhez. Vitacikkeiben többször tüntetően fitogtatja megdöbbentően ható közösségellenességét, de ennek fő motiváltságát csak a Kosztolányi koncepciójával való azonosulásban láttam meg. Nagyon végletes megfogalmazású, a keresztény szellemiségű erkölcsöt és a kanti kategorikus imperatívuszt egyaránt negligáló, viszont a nietzschei übermensch- teóriához közel álló koncepció ez, s kétes igazságerejét a merész játékokra hajlamos Kosztolányi néhány paradoxonnal még hetykén tovább is csökkenti. A Babitscsal folytatott ifjúkori levelezésükben mindketten lelkes nietzscheánusok is voltak, s ennek hatása nála ebben a koncepcióban megmaradt. Babits — és hozzá hasonlóan a Kosztolányit szerető, tisztelő József Attila is — a homo aestheticus-elvben az erkölcsi nihilizmus veszélyét látta, s Babits eléggé élesen el is utasította azt.

Hizsnyai tehát ennek a koncepciónak az alapján veti el a homo morálishoz illő közösségi eszmeiséget, s az önmegvalósítással elérhető szuverén művészi egyéniség akadályozóját, a nyájszellem kialakítóját látja benne. Ezen az alapon nemcsak Fábryt, Dobost, Dubát és Gál Sándort tekinti kártékony kisebbségi és nemzeti messianizmusba süppedteknek, hanem futólag érintetten Illyés Gyulát, Tamási Áront, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Csoóri Sándort, Sütő Andrást is. Tamásit ráadásul még fasisztoidnak is nevezi, pedig érzékenyen felhorkant, mikor Gál Sándor ezt a jelzőt vele kapcsolatban alkalmazta. Gálnak persze nem volt igaza, de ha erkölcsi relativistát vagy nihilistát mondott volna, annak én se mondanék ellent. Mert mi másnak lehetne nevezni azt az ítélkező magatartást, mely a közösségi eszmeiséget összeférhetetlennek tartja a művészettel, de a deviáns érzést, érzésvilágot nemcsak elismeri, hanem propagálja, s művelőit inspirálja, tenyészti? El tudom képzelni, hogy ha a hírhedt de Sade márkinak és követőinek, a libertinusoknak (szabadosoknak) alapvető témája: a nő tudatos, kitervelt brutális szexuális megalázása, tönkretétele mai regényekben magas mű