Irodalmi Szemle, 1993

1993/6 - VITA - TURCZEL LAJOS: Régi és új türelmetlenségek, elfogultságok

Régi és új türelmetlenségek, elfogultságok

az írott szó, mint eszköz, de ez még nem szentesíti az írott szót irodalommá. Az író alkotó művész: teremtő, formáló. A művészi alkotás kiválasztó, értékelő törvénye: az esztétika. író tehát csak az, aki az esztétika normáit igazolja, példázza. Irodalom csak az, ami ezt az egyetlen kritikát kibírja. És a legnagyobb szégyen, az életképtelenség legszomorúbb jele lenne, ha ettől az egyetlen biztos művészi feltételtől félteni kéne magyarságunkat." (Irodalom és magyarság, Kassai Napló, 1923. IV. 1.)

A Fábry-szöveg befejező három mondatának az az értelme, hogy a dilettantizmus irodalomként nemzetvédő tartalma esetén sem ismerhető el, s szégyen lenne, ha az elismerését ilyen címen forszíroznánk. Sajnos, ezt nem sokkal később jelentős irodalmi-közéleti emberek: Sziklay Ferenc és Alapy Gyula megtették, s meghökkentő érdekességként említem meg, hogy kitűnő költőnk, Forbáth Imre még 1936-ban is elismerte a dilettantizmusnak a nyomorúságos kisebbségi körülmények közti létjogosultságát. (Forbáth szövegét lásd a Tanulmányok és emlékezések című könyvem 32. oldalán.) Megjegyzem, hogy korábban Forbáthnál ilyen vélekedéssel nem találkozunk, s az említett írásában sem ismerte el a dilettantizmust valódi irodalomnak. Persze ezt Sziklay és Alapy sem tették.

Ami a Fábry-publicisztika sommás elintézését illeti, legkézenfekvőbb ellenérveimet fentebb már többször is ismertettem: pubheisztikai írásai nagy részét az ítélkező nem ismeri. És ha történetesen ismerné is, ominózus ítélete akkor is csak egy mértéktelenül öntudatos ifjú ember óriási túlzása lenne. A publicista Fábry szakmai hozzáértését, gazdag érvrendszerét, a gyakori germanizmusok ellenére is dús és árnyalt nyelvi és stilisztikai képességét s a nagyméretű tanulmányaiban bizonyított szerkezeti érzékét olyan értő kortársak — például Illyés Gyula és Németh László — is elismerték, akik ítészi túlzásai miatt ugyan vi- szolyogtak tőle. Illyés főleg az olyan "felgyúlásaitól" viszolygott, amelyekben jelentéktelen toliforgatókat a humánum nevében nagy művészekké nyilvánított. Persze Hizsnyai számára Illyés és Németh nem elfogadható opponensek, s valószínűleg a mostani vitába bekapcsolódott erdélyi Kántor Lajos és a magyarországi Monostori Imre nézetei sem hatnak rá.

Kántor azzal kezdi írását, hogy Fábryt Lukács Györggyel és Gaál Gáborral veti össze, s mindhármukról kijelenti, hogy szélsőségeik miatt nem tartoznak a kedveltjei közé. Érthetőnek tartja azt is, hogy "az egykori prófétákkal, bálványokkal jóllakott fiatal nemzedék nemigen hajlandó a higgadt mérlegelésre". De: "más kérdés, hogy az irodalomtörtériész megpróbálja nagyobb távlatba beállítani a szobor modelljének s a szobordöntőknek a munkásságát, egymással vitázó (rész)érdemeit". Fábry túlzásainak éles elítélése után Kántor konklúziója így hangzik: "Amiben azonban Fábry Zoltán, a Fábry Zoltán-i életmű a leginkább irigylésre és tiszteletre méltó: hogy kitermelte magából "A vádlott megszólal" s az "Antisematizmus" kritikai-önvizsgálati nézőpontját, s megérhette a kimondhatóság, a kimondás pillanatát. Ezzel nőtt fölébe legtöbb magyar kortársának — s ezt akkor sem lehet (szabad) feledni, ha az irodalmi eszményei, stílustörekvései, netán értékítéletei egy része fölött eljárt az idő." (A kritikus felezési ideje

— Fábry Zoltánról távolból, ISz 1992/12)

Monostori Imre Fábry naplójáról írt részletes és alapos recenziót, s az ő konklúziója ez: "Nem lenne sok értelme az Üresjárat minden egyes állításán a történelem részigazságait is számon kérni. Más ez a műfaj, célja nem is lehet a tökéletesen, a sterilen tárgyilagos rekonsrukció. Teli keserűséggel, dűhvel, tehetetleri haraggal, indu