Irodalmi Szemle, 1993
1993/6 - GYŐRY ATTILA: Úgy érezte, hogy megszakad a szíve…
GYŐRY ATTILA torfényben a köpetek igazi színes esővé váltak. A banda végül is befejezte, már csak az utolsó akkordok voltak hátra, az énekes még utoljára beintett, valaki egy utolsó fejest is megkísérelt, de a tömeg megnyílt, a figura meg a padlóra került. Beszakadt a feje... A megizzadt punkok, rockerek tömegesen húztak a legközelebbi kocsma felé, néhány pofon is elcsattant útközben, tehát minden az ötéves terv szerint zajlott. — Na mi van? — kérdezte Borman a buszmegállónak támaszkodva. — Hova támadunk? — Illene megnézni a mi kis barátainkat a Lebujban, nem igaz, Adrian? — indítványozta Kalapács, aztán figyelmeztetően behúzta a bakancsfűzőjét... Elindultak, lehettek vagy tízen. Az éjszakai járókelők félősen húzódtak félre előlük, fenyegetőek voltak, pedig csak mentek. A csendes, alvó városrészben Bomer-kabátjaik ismeretlen nyelven susogtak a vén falakhoz, patkós bakancsaik nagyokat koppantak a csempéken, tar fejükön pedig a holdfény bulizgatott... — Na nézd már!... Egy punk! — ordította röhögve Dachau, felverve a környék csendjét. A többiek érdeklődve állták körül a srácot, senki sem tudta hirtelen, hogy ki kivel van, meg hogy egyáltalán kire föl meg kiről le. Dachau Martense alatt egy patkány kuporgott, vagyis inkább játszotta az eszét, biztosan utálta az egész világot, hogy így pofára kellett esnie... Ahogy erősödött gerincére a nyomás, talán — végre — tudatosult benne, hogy be kell adnia a kulcsot, nincs tovább... Dachau ez az árgyélus mókamester most nagylelkű volt. Sarkának egy gyors, forgó mozdulatával szinte kipréselte a púnkból az életet. A srác éles, velőtrázó sikollyal búcsúzott a huszadik századtól. A nehéz bakancs még egy kis ideig trancsírozta, végül otthagyta a kihűlőben lévő testet... — Azt mondják, a punk halhatatlan!... Hát most nem tudom?!... — röhögött Dachau színészkedve, mint akinek nem világos, hogy mi van? Mentek az állomás felé, útközben megpofoztak egy-két éjszakai figurát, akik éppen a tüosban jártak... Szedték őket sorjában. Egy élmunkásforma palimadarat, mert meggondolatlanul pofázhatnékja támadt, két részeg cigány is horogra került, mert hogy éjszaka a cigányoknak nincs mit keresniük a városban, ilyenkor már régen a gettójukban kellene lenniük, aztán még egy szakállas négert a csajával, mivel ahhoz pofa kell, hogy egy boxos fehérrel bulizzon... Tényleg tűrhetetlen... A bulizgatás lavinaszerűen terjedt tovább... A néger a kollégiumban összeveszett a csajával, mert hogy mik vannak, meg hogy ez meg az...A cigányok néhány újabb féldeci után félholtra vertek egy fiút, a barátnőjét meg megerőszakolták... Az élmunkás pofa otthon kiverte a balhét, megpofozta a feleségét, felüvöltött a holdra, végül a fejét a falba verve kezdett bőgni, hogy ebben a házban nem lehet élni, hogy lepra az egész, és szar a világ! Adrianék már a Béke téren jártak, mikor az egyik autóbuszról két vietnami szállt le. Nagyban nyomták a dumát, nagyon bírhatták egymást, az egyiknek még virágcsokor is volt a kezében. Talán valami bulira mentek, csak úgy vietnamiak módjára, slamposan... Az ágyúgolyónál találkoztak össze, mikor Pigi, az egyik skin kölyök, aki, ki tudja, miért utálta a vietnamiakat, kinyúlt értük. — Hoppá! — szólította le a két ferdeszeműt. A két sárgának még ráérni sem
