Irodalmi Szemle, 1993
1993/6 - GYŐRY ATTILA: Úgy érezte, hogy megszakad a szíve…
Úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Az orvos egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, látta, ha egy süketebb mozdulatot tesz, a lány elájul. — Kérem, kisasszony — mondta neki, közben átkarolta és gyengéden tessékelni kezdte a vizsgálópadhoz. — Legyen szíves..., kérem, feküdjön fel... Biztosíthatom, hogy minden a legnagyobb rendben lesz... — toldotta meg gálánsán, amint megérezte a lány karjának növekvő remegését. A lány úgy követte az utasításokat, mint egy holdkóros. — Erős ütés a kismama hasfalán, ami a magzat elhalását okozta. A vizsgálati eredményeink pozitívak... A magzat kora hét hónap... Császármetszést javasolok, uraim... — mondta az orvos a jelen levő szakorvosoknak, akik éppen a kávéjukat itták, és a beteg kórlapját tanulmányozták. Úgy hívták őket be az előrelátható műtétre. — Oké, benne vagyunk... — bólintott némi tűnődés után az altatóorvos a többiek helyett is. Néhány perccel előbb még egy harmadéves orvostanhallgató-lány megdugásán ügyködött, túl akart hát lenni a dolgon, minél hamarabb le akart lépni... A kiemelt bébit a placentával együtt egy fehér tálra tették, bejött az ügyeletes ápoló, fintorgott, hogy megint oda az estéje, a szeme kiguvatt, de végeznin kellett a dolgát... Levitte a gyereket a patológiára. Az orvos bólintott és a kismama hasának a bevarrását az asszisztensre bízta. Ő meg átöltözött, kiment a csendes, egyhangú folyosóra és rágyújtott egy cigarettára... A patológus főorvos káromkodni kezdett és a kidülledt szemű ápolót elküldte az anyjába. — A kurva életbe! — mondta bele a szúrós, fertőtlenítő-boncteremszagú levegőbe. Átvette a gyerek tetemét, aláírta a papírt, az ápoló meg eltakarodott. Ahogy bement az ügyeletesszobába, belenézett a tükörbe és hányni kezdett... A boncteremben vidámodni kezdett az élet. Bejött a zöldfülű gyakornok is, csak motyogott az orra alatt, a főorvos kelletlen előadása alatt meredten bámult. Minden erejét összeszedte, mikor a bébit felnyitották, aprókat bólintott, ahogy mutogatták neki az életet...vagyis a halált... — Tehát — hallotta a főnöke hangját valami furcsa ködön át —, ezek a zöld, kék, hlás pontok a tetemen hullafoltok, a vizsgálataink bebizonyították, hogy a gyermek tüdőembóliában halt meg... Megértette? — kérdezte meg a gyakornoktól, amire az megint csak bólintani tudott. Nézte a felnyitott, alig gyermektetemet és állapotos feleségére gondolt... Hirtelen úgy érezte, hogy megszakad a szíve. — Na gyere, komám, igyunk meg egy sört — bökte oldalba Borman Adriant, aki egyre idegesebb lett, ahogy a sok hajas kölyköt nézte. Elindultak a csap felé, útközben néhány púnkba is belerúgtak, a süketjeik nekik mentek. A punkok hőbörögve ugráltak félre, tudták, a skinek nem tréfálnak. A banda is befejezte a bulit, mire a punk népség ordítva követelte őket vissza. Nagy sokára elő is támolyogtak, élvezték, hogy népszerűek. A színpad úszott a nyálban, de még mindig röpködtek a nyúlós turhák... A színes reflek
