Irodalmi Szemle, 1993
1993/6 - GYŐRY ATTILA: Úgy érezte, hogy megszakad a szíve…
Úgy érezte, hogy megszakad a szíve. — Hát nem látjátok, hogy... — sikolt fel a lány, de nincs ideje befejezni a mondandóját, mert egy rúgástól összenyaklik a földön... Szép, erős, kipróbáltan gyönyörű rúgás... A lány hasát találja, szinte lassításra méltó jelenet. A lánynak még sikoltani sincs ideje. Eltorzult, bugyborékoló hang tör fel a torkából, aztán elesik, ott marad a földön. — Jaj, de kényes — fintorog az egyik hajas gyerek, ahogy az ájult lányt nézi, s lehajol hozzá... Adrian áll, nézi a lámpát, kamerája végigpásztázza a környéket, premierplánból veszi a földön heverő lányt, s még magának sem meri bevallani, hogy mi van... Aztán magához tér és őrjöngésszerű támadásba kezd. Vaspántos bakancsa telibe találja a guggoló rocker kölyköt, hallja a gyerek állkapcsának roppanását, az ütései is betalálnak, ad, kap, de a rohadt rockerjei is ismerik a módit. Módszeresen ütik, rúgják, míg fejen nem találják egy boxerrel... Elájul. Vált a kép, az ábra ugyanaz, csak egy kicsit később. Minden csendes, a Duna felől egy hajókürt hangját hozza a szél. Barátnőjét mentő viszi el, míg őt fakabátok kezdik nyaggatni... Újabb kép: orvosi rendelő. A fiatal orvos kényelmetlenül feszeng, orvosi gyakorlatában ez az első ilyen kényes helyzet. — Tudja, uram, a barátnőjét alighanem meg kell operálni... Tudja, attól a rúgástól meghalt a... A film lejár Lejár a film, s a tekercs megakad. Az orvos hangját hallja, ahogy mondja: .. .Meghalt.. .meghalt... meghalt... Adrian agyában a vetítőgép végre kikapcsol, s ő lassan érzékelni kezdi a környező világot. Egy csapásra minden elindul előtte, minden megmozdul, az agyát is hirtelen elönti a zene... Lent a bejárat előtt néhány punk lézengett. Az ajtó zárva volt, ajegyek elkeltek. Körbejárták az épületet, hátha nyitva találnak egy klotyóablakot, de minden zárva volt. A buszmegálló felől skinek csoportja célozta meg a bejáratot, lehettek vagy tízen. Gyönyörű Martens-bakancsaikban fehéren virított a fűző, zöld Bo- mer-kabátjuk a mozdulataikra vészjóslóan suhogott. Jókedvűen rugdaltak egy sörösdobozt, kedélyesen röhincséltek, rugdalták egymást, s néha, ha különösen jót rúgtak a másikba, nagyot kurjantottak: — OI! — Na mi van, bohócok? — kérdezte a punkoktól Borman, aki, ha ütésről volt szó, egy cseppet sem gondolkodott. — Zárva... — fintorgott az egyik mohikántarajos punk gyerek. Utálta a ski- neket, de látva, hogy nincs esélye a balhéra, inkább félrehúzódott. Kint álltak, de még így is hallani lehetett a vad zenét, amely átszivárgott a falakon, és megrezegtette az ablakokat. — Szemétládák! — ordította a semmibe az egyik skin, akit tréfásan Dachaunak hívtak. Néhány hónapja begyűjtötték őket egy balhé miatt, s a meseautóban az egyik megjegyezte. — Na, most aztán kapunk!... Mire Dachau csak ennyit mondott. — Ha Dachauban a zsidók kibírták, hát mi is kibírjuk... Nem igaz? — Hogy ennek a kölyöknek milyen humora van, nahát! — röhögtek.
