Irodalmi Szemle, 1993

1993/6 - SZÁSZI ZOLTÁN: Az esendőség határai

Az esendőség határai

volna kalapom meg egy pár új félcipő, meg egy melegebb kabát, mi betakar hűvös szerelmek elől.

Nem veszi el kedvem az Úr! Bár néha megpróbálja.

Ha túl napos időt ad, akkor vakulok, ha vihart kavar, szívem didereg. Olyan nagyon rossz gyereknek tartom magam. Kicsike a lélek és sokszor, mint a nyárfalevél, remeg. Nem hat rám rádioaktivitás, nem fog golyó és nátha rajtam. Szívem, azt a nagyot, mindenki előtt kitakartam, vagy csak akartam én ezt, de nem lett belőle semmi? Mindegy, meg kell pihenni szép nimfák lágy karjában, nehéz borok tisztes mámorát segítőül híva, lágyan ringatózva bevallani, letépett porba heverő rózsa ez az én kis piszkos lelkem, nekem mégis így igaz. Hát hogy néha hazudtam, bárcsak ne tettem volna, de már mindegy. Ha volna igazi cél, nem lennék léha, botor, környezetem az, amiben a szellem elbotol a gáncsotvetők hadában, de ki gyomot vet, lehet, gyomot arat. Kitépem majd a gazt a tengernyi vetésből, dőlő arany búzából, mert ez a dolgom, míg előfordulok, hogy ha már, akkor, ha lehet, becsülettel. Kihajtva Isten tenyeréből, látva már a világot, tudom jövőm?

Folyik velőm nyirkos kőre, bár meg van az írva, csontja ne töressék. Gönceimre sorsot vessenek barbárok?

Kinek kellenének kopott gönceim, s amim megmaradhat még, oly kevés az, csak halovány szavak, kevéske szép, még kevesebb emlék, mi semmire sem jó, egy csomó ártatlan és ártalmatlan verssor, mi fölszakadt az áltevékeny hétköznapok ellenére is?

Mert enni, inni, lélegezni kell. Meg aludni, öltözni, ölelni. De mindent csak tisztán. Szeretni oly boldogul, hogy csak szegényen lehet, s megszépítő emlékezet kihagyásával emlékezni mindenre, mi ért, felelősen minden mondatért.

(Meghalni időben, mily nehéz, ha látom már, hogy nem alkothat, semmire sem jó e kéz... hát akkor magamra kellene emelni, de nincs jogom, nem teremtek, csak lettem, olyan ez, olyan nagyon véletlen.)