Irodalmi Szemle, 1993
1993/1 - BOHÁR ANDRÁS: Árnyékkötők, avagy az elektrografikai alkotásmód esélyei Magyarországon
BOHÁR ANDRÁS számolásához, amely a technika negatív mítoszainak következményeként jelentkezett, de az emberi szabadság pozitivitásának hanyatlásaként is aposztrofálható. A gépezet esztétikája akkor jelezheti a műalkotás határpontjait, ha a technika fölhasználásának autonómiája nem téveszti szem elől az egyediség titkokat föltáró követelményét, s az beépül a föld és a világ örök dialógusába, miáltal annak szerves alkotóelemévé válik. Tehát a föld és a világ közötti közvetítés egyik lehetősége a jelen esetben tárgyalt technikát segítségül hívó művészet, és mivel ez a már fölvázolt szabad aktussorra épül, ezért semmiképpen nem válhat tőlünk idegenné, a mi "felhangzásunkként" kezdhet újra az "alapítás el-nem-rejtettséget" előhívó kísérletébe. Művészetszociológiái körülmények A Bruno Munari által publikált első elektrografikák óta (1962) eltelt időszakban a nyugati művészetben lassan elfogadottá vát a műfaj, a fénymásoló, a számítógép, a fax és különböző más elektromos berendezések által létrehozott képi minőség. Az irányzatnak mind az alternatív kultúrában (mail art, fanzinok stb.) , mind az élitizálódó változatában megvoltak a maga intézményei és technikai feltételei. Gondolok itt például a szabad publikációs lehetőségek bővítésére (mail art) és a technikai eszközök használatának akadálytalanságára. Azért is külön kiemelendő az előző két tényező, mert ez egyben alapfeltétele is volt a műfaj létének és a továbblépés lehetőségének. S míg ez a nyugati polgári társadalmakban adottság volt, addig térségünkben korántsem így festett a helyzet. A magyarországi politikai és kultúrpolitikai körülményekből kifolyólag az eszközökkel rendelkező szervek óvakodtak attól, hogy magánszemélyek is használhassanak sokszorosítógépet. Mindegy, hogy az művészeti indíttatású tevékenység lett volna, a rendszerellenes röpcédulagyártás réme mindig ott lebegett a hivatalos "gépfelügyelők" szeme előtt. így csak korlátozott számban és konspiratív technikákkal juthattak hozzá az alkotók a modem technika nyugaton már rég használatos vívmányaihoz. Arról nem is szólva, hogy akár még a nyolcvanas évek végének hazai gépparkjai is mind számban, mind minőségében jóval elmaradtak a fejlett apparátusoktól. Magyarországon így csak nagyon kevesen foglalkoztak — Xertox csoport, Vadász György stb. — (ők is underground körülmények között) a műfaj fejlesztésével. De nemcsak a kultúrpolitikai szituáció okán és a fejlettlenebb technikai adottságok miatt késett az elektrografika elterjedése, hanem egy sajátos művészettörténeti tradíció is akadályozta a kibontakozását. Nevezetesen az, hogy a merev és sematikus propagandaművészetnek köszönhetően, mely ugyan a társadalmi konszolidációval párhuzamosan érvényét vesztette, inkább a tradicionálisabb alkotói metódusok felé mutatkozott némi nyitás. Nem kerültek előtérbe az új médiákkal foglalkozó képzőművészeti irányok, de a vizuális költészet lehetőségei is csak ritkán sejlettek föl. Az avantgárd klasszikus formáinak újraélesztése jobbára egy második nyilvánosság keretében volt lehetséges. így a fénymásológéphez kötődő, az elektronikus