Irodalmi Szemle, 1993

1993/5 - SZIMPÓZIUM - TŐZSÉR ÁRPÁD: A megíratlan irodalomtörténet

dalomtörténet rendkívül szövevényes, mert vegyes módszertanú tudományából (vagy ahogy René Wellek mondta: "Allerleiwissenschaftjából") kiemelik a történelmet (és a hozzá tartozó országterületet), s megteszik azt a vizsgált irodalmi pontok koordinátarendszerének. Úgy viselkednek hát, mint a korábbi, társadalmi elvárások alapján írott irodalomtörténetek, csak ezeknek a szerzői a "társadalmi elvárást" valószínűleg nem is igen tudatosították, hisz ők nem elvárásra, hanem önként szerkesztették meg nemzetiségi irodalomtörténeteiket, s ha azokból az országterület és a hozzá tartozó történelem koordinátáit kivonták volna, akkor azok már nem lettek volna szlovákiai, romániai vagy jugoszláviai magyar irodalomtörténetek. A tárgy (az irodalom) keverékjellegét tehát nem a módszer "pluralizmusában" vélték feloldhatónak, hanem éppen a pluralizmus leszűkítésében, nevezetesen az irodalomnak a történelemmel való megfeleltetésében.

A logikus pedig ezek után az lenne, ha sorra venném az előbb említett három irodalomtörténetet, s valamennyiből kimutatnám (mert kimutathatnám) a történelemmel való megfeleltetésnek ezt a dominanciáját, de mivel fő témám (a szlovákiai magyar társadalom sajátos irodalomtörténet-igénye) szempontjából ez az út valószínűleg mellékágnak bizonyulna, elállók tőle. (Esetleg annyit jegyeznék meg, hogy a történelem meghatározó jelenvalósága legkevésbé Bori Imre irodalomtörténetét jellemzi, itt a "jugoszláviaiság" többnyire csak mint valami sajátos szellemi tartomány — nem vajdasági "helyi szín!" — van jelen.) Valamiféle magyar-magyar irodalmi komparatisztika művelése helyett tehát inkább azt vizsgálom meg, hogy az utóbbi néhány évtizedben irodalomtörténészeink milyen nézőpontokat kínáltak a szlovákiai magyar irodalom történetének (és természetesen az irodalomnak) a felfogásához és megértéséhez.

2.

Az első szintéziskísérlet Görömbei Andrásé, aki 1975-ben "A csehszlovákiai magyar irodalom negyedszázada címmel írt irodalmunkról összefoglalót. Tanulmánya az Alföld 1975/ 10-es számában jelent meg. (Irodalmunknak ezt az értelmezését teljesíti ki aztán a szerző az 1982-ben megjelent irodalomtörténeti szintézisében, A csehszlovákiai magyar irodalom 1945—1980 című kézikönyvében.)

A második jelentős kísérlet Koncsol Lászlóé, aki a Kortárs 1979/3-as számában, majd egy évvel később az Irodalmi Szemle 1980/9-10-es számában próbálja líránkat s részben prózánkat egységes modellbe fogni. Tanulmányainak címe: A csehszlovákiai magyar költészet újabb stációi, illetve: A harmadvirágzás korszakai.

A következő Idsérlet 1979 őszén jelent meg, a Hét 37. számában. Szerzője az akkor még egészen fiatal Balla Kálmán volt, aki a fiatalság mindent merő szenvedélyességével kérdezte meg cikkében, hogy Van-e költészetünk? írásának érdemi jelentősége azonban abban rejlik, hogy itt figyelmeztet először a "személyest a kollektivitásból tekintő szemléletnek" arra a veszélyére, amelyhez aztán 12 évvel később még egyszer visszatér, hogy akkor már elméletileg felkészültebben s így hangsúlyosabban fejtse ki ugyanezt a gondolatot. (Költészetünk két évtizede, Irodalmi Szemle, 1991/2.)

1982-ben jelent meg a "spenót-sorozatnak" az ún. határon túli magyar iroda