Irodalmi Szemle, 1993

1993/5 - SZIMPÓZIUM - TŐZSÉR ÁRPÁD: A megíratlan irodalomtörténet

lommal foglalkozó kötete (A magyar irodalom története 1945—1975. IV., A határon túli magyar irodalom, Akadémiai Kiadó, 1982), amelyben A csehszlovákiai magyar irodalotn című fejezetet Csanda Sándor írta, de közvetlen a tárgyunkhoz tartozik a kötet előszava, Béládi Miklós Kisebbségi irodalom — nemzetiségi irodalom című tanulmánya is.

S végül 1991-ben jelent meg Zalabai Zsigmond "irodalomtörtéiieti igényekkel föllépő kritikája" (maga a szerző minősíti így írását). A terjedelmes (két részben közölt) tanulmány tulajdonképpen néhány 1976 és 80 között induló költőnk munkáinak az elemzése, de az elemzést végző kutatónak sikerült közben a 70-es és 80-as évek hazai magyar "verstörténésének" egyéb erővonalait is megrajzolnia. verstörténés, kritikatörténés, 1991/2-3.)

Az itt fölsorolt dolgozatok irodalomszemlélete közös abban, hogy — Zalabai tanulmányát leszámítva — az irodalomtörténet mint módszer egyikben sem szerepel külön problémaként. Csanda Sándor, Görömbei és Koncsol László magától értetődő természetességgel alkalmazza az irodalomtörténeteknek azt a hagyományos módszerét, amelyet René Wellek azzal jellemez, hogy megállapítja: "a legtöbb irodalomtörténet inkább társadalomtörténetnek mondható"; s tulajdonképpen Balla is ehhez a hagyományhoz kapcsolódik, csak ő egy ellenzéki társadalom "irodalommeghatározó" koordinátáit vizsgálja nagy természetességgel.

Csanda Sándor szocialista realista értékszemléletű összefoglalása egyébként nem egyéb szimpla krónikánál, alaposabb minősítése helyett hát inkább csak egy megjegyzést fűzök hozzá: azt még megértem, hogy a nyolcvanas évek legelejének "konszolidációs" Csehszlovákiájában ilyen vonalas és lapos irodalomtörténeti eszmefuttatásokat is írtak, de az már sehogyan sem megy a fejembe, hogy a magyarországi "gulyáskommunizmus" 1982-ben már ugyancsak nyugat-orientáltságú szellemisége ezt bevette, s a tekintélyes Akadémiai Kiadó megjelentette.

Mindenesetre Csanda Sándortól nemigen várhattunk mást. Nagyobb meglepetés volt hát számomra a könyv előszava, amelyben a szerző, a nagy hírű s nálunk is nagyra becsült Béládi Miklós — akárcsak korábban Görömbei és Koncsol — szintén nem lép túl az irodalom "helyzeti" és társadalmi meghatározottságának gondolatán. Leírja ugyan, hogy a nemzetiségi irodalomnak "nem a megkülönböztető regionális jegyek, hanem a regionális színekkel dúsított esztétikai értékek szabják meg karakterét", de aztán ezen irodalmak "saját külön (társadalmi T. Á.) alkotmányát", a "nemzetiségi öneszmélésben" betöltött szerepét, a "saját adott helyzetét" valahogyan mégiscsak túlértékeli, s e külső, a közösségre, a társadalomra utaló koordináták előtérbe állításával akaratlanul is ahhoz a "csoportszemélyiség- elvűséghez" és "kollektivisztikus világképhez" jut közel, amelyet kitűnő mai utódja egyik nemrég megjelent tanulmányában "a két háború közti népies-nemzeti szemléletformák hagyományával" hoz összefüggésbe. (Vö.: Kulcsár Szabó Ernő: A posztmodem és az "új érzékenység", Kortárs, 1993/2.)

De — értékjelző névsoraiban — természetesen még ezzel a felemás, kollektiA fölsorolás persze nem teljes, nem is akar teljes lenni, írásomban csak azokkal a szintéziskísérletekkel kívánok foglalkozni, amelyek fokozottan pro vagy kontra véleményre indítottak.