Irodalmi Szemle, 1993

1993/5 - SZIMPÓZIUM - SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Az irodalom történeti s elméleti vizsgálata

Az irodalom történeti s elméleti vizsgálata

század elején is a legáltalánosabb formaalkotó elvek alapján rendszerezendő szövegek halmazának tekintette az irodalmat, a XX. század közepére pedig már Nietzsche nyomán olyannyira sebezhetővé vált az irodalomtörténet célelvű eszménye, hogy Northrop Frye annyiban francia elődjéhez hasonló módon járt el A kritika anatómiája címmel 1957-ben kiadott híres könyvében, hogy nem idő-, hanem térbeli elrendezésben tárgyalta a műveket.

Az örök visszatérés gondolata nyilvánvalóan ellentmond a modernség eszméjének. Érdemes eltűnődni azon, vajon lehet-e az egész XX. század rendezőelvének elfogadni az avantgárd utópiát, amely végül is inkább csak egy-két évtizedben bizonyult meghatározó erejűnek. A fiatalkorában expresszionista Benn későbbi éveiben már szembeállította a kultúrát a művészettel, és ez utóbbit fejlődésidegennek tekintette. Akár létezik posztmodern helyzet, akár nem, annyi bizonyos, hogy az utóbbi években megsokasodott azoknak a munkáknak a száma, amelyeknek szerzője bricolage-ként képzeli el az irodalmár tevékenységét. A pozitivizmus korában az irodalmár eleve létezőnek föltételezett kutatási területek között választott. Manapság egyre többen abból a hallgatólagos előföl- tevésből indulnak ki, hogy a vizsgálat tárgyát maga a kutató képzeli el saját maga számára. Sok egyetemen fölhagytak azzal, hogy a tanár adja meg azokat a lehetséges témákat, amelyekről a diák dolgozatot írhat.

Valószínűleg tartom, hogy a XX. század végén az irodalom elemzőjének egyaránt éreznie kell a történetíró és az elméletalkotó tevékenységgel szemben megfogalmazható kétségeket. Némi merészséggel talán még azt is állíthatom, hogy a jó irodalomtörténészből és elméleti kutatóból nem hiányozhat a hajlam, hogy állandóan föltegye magának a kérdést, mi is az általa művelt tudományág lényege.

Noha az elméleti kutatásnak önmagában van végső indokoltsága, ez természetesen nem jelenti, hogy ne lenne egymásra utalva az irodalom történeti s elméleti vizsgálata. Az elméletalkotónak nemcsak történeti érzékkel, hanem esztétikai érzékenységgel is kell rendelkeznie. Ne próbálkozzék valaki elméleti kutatással, ha nincs füle a vershez vagy képtelen élvezni regényeket. Persze, másfelől az is igaz, hogy az ízlés, mely részben született képesség, részint szerzett ismeretek függvénye, nem elegendő ahhoz, hogy valaki irodalomról beszéljen. A posztstrukturalizmus vagy a befogadásesztétika nem jelenthet visszatérést a beleérzéses élménybeszámolóhoz. Meghaladni valamit csakis annak alapos mérlegelése után lehet.

Irodalomtörténészeink joggal vetették az elmélet művelőinek szemére, hogy idegenkedtek attól, hogy magyar történeti anyagon mutassák be módszereiket. Ennek az volt egyik oka, hogy aki irodalomelmélettel foglalkozott Magyarországon, sokszor beérte külföldi munkák eredményeinek ismertetésével, a méltatott könyvek s tanulmányok pedig természetesen nem utaltak magyar nyelvű irodalmi művekre. Ez azonban az éremnek csak egyik oldala. Másfelől azt sem lehet tagadni, hogy a magyar irodalomtörténetírás túlnyomó része kevéssé mutatott érzékenységet a XX. század elején kibontakozott irodalomelméleti mozgalmak által fölvetett kérdések iránt. Nem túlzottan nagy azoknak az irodalomtörténeti tanulmányoknak a száma, melyeken érezhető az orosz formalizmus, német fenomenológia, cseh strukturalizmus, angol-amerikai új kriti