Irodalmi Szemle, 1993
1993/5 - SZIMPÓZIUM - SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Az irodalom történeti s elméleti vizsgálata
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY ka, francia strukturalizmus, német hermeneutika és befogadásesztétika vagy francia—amerikai dekonstrukció hatása. Szándékosan hangsúlyozom túl az egyes irányzatok nemzeti jellegét, mert így talán jobban feltűnik irodalomkutatásunk történetének hiánya. Az említett irányzatok mind másutt alakultak ki, s nálunk inkább csak meglehetős késedelemmel volt kisugárzásuk. Lukácsnak valóban igaza volt, midőn az elmélet-ellenességet vetette a magyar kultúra szemére — függetlenül attól, hogy nagyon is föltehető a kérdés, mennyire is mozdította elő irodalmunk értését az a szerző, ki A történelmi regényről írott könyvéből kihagyta a magyar irodalmat, és általában alig tett kísérletet arra, hogy olykor fölhívja a külföld figyelmét egy-egy magyarul írott műre. Talán még azt a föltevést is megkockáztatnám, hogy az utóbbi évtizedekben elméleti érdeklődésű irodalmáraink már több készséget mutattak magyar művek történeti magyarázata iránt. Irodalomtörténetírásunkból mintha jobban hiányoznék az ilyen hajlam az önkorrekcióra s önreflexióra. Ez is okozza, hogy eredményeink viszonylag kevéssé ismertek külföldön. A Hungarian Studies szerkesztőjeként fájdalmas gyakorisággal kell ráébrednem, mennyire fordíthatatlanok irodalomtörténészeink egyes munkái. Napjainkban a legtöbb nemzeti irodalom kutatói igyekeznek a nemzetközi szaknyelvhez igazodni. A mi irodalmunk korszakolása, műfajokat jelölő kifejezéseink, az egyes művek értelmezésekor használt nyelv alkotói olykor nehezen ültethetők át más nyelvre. A Corvina Kiadó által németül, franciául s angolul is kiadott magyar irodalomtörténet bírálói is szóvá tették ezt — ebben a vonatkozásban különösen emlékezetes marad számomra Zdenko Skrebnek az Irodalomtörténeti Közleményekben megjelent, rendkívül szigorú tanulmánya. A másik idegen nyelvű magyar irodalomtörténetről megjelent bírálatokból is hasonló tanulságot lehet levonni. Az Oxford History of Hungarian Literature méltatói szinte kivétel nélkül kifogásolták, hogy a szerző művek s irányzatok jellemzésekor magyar nyelvű megjelöléshez folyamodott. Nem Czigány Lórántot kell hibáztatni ezért, sokkal inkább maglónkat, hiszen ő a hazai szakmunkákra hivatkozott. Megoldhatatlan az olyan kifejezések lefordítása, mint nemzeti klasszicizmus, nép-nemzeti irány, népi szürrealizmus vagy hosszú vers, és ebből azt is lehet sejteni, hogy irodalomtörténetírásunk nyelvének vannak olyan részalkotói, melyek egyértelműsítése legalábbis bizonytalannak mondható. Ugyanez lehetett egyik oka annak, hogy a Sőtér István által tervezett összehasonlító szempontú magyar irodalomtörténet nem valósult meg. Hogyan is nevezzük pl. franciául a népi írókat? Milyen irányzattal hozzuk összefüggésbe Petőfi költészetét? Mi szecesszió s mi szimbolizmus Ady költészetében? Létezett-e magyar szürrealizmus? Talán némileg megkönnyíthetné a választ e kérdésekre, ha az irodalomelmélet önnön tevékenysége mellett szabadon játszhatná a történetírást ellenőrző szerepét. Ehhez szükséges volna, hogy szervesebb részét alkossa az oktatásnak. Bölcsészkaraink közül eddig egyedül a pécsi vezette be az irodalomelmélet rendszeres oktatását. Igaz, az ELTEn már többen tartunk szakszemináriumot a mű- értelmező irányzatokról s módszerekről, sőt az elméleti képzés bevezetése is folyamatban van, de nyilván még évek kérdése, míg önálló tanszék létesülhet. Ebben a félévben kísérletet teszek egyik amerikai órámnak meghonosítására.
