Irodalmi Szemle, 1993
1993/5 - SZIMPÓZIUM - SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Az irodalom történeti s elméleti vizsgálata
SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY sával párosította és kétségessé tette a folytonosságot a történésben és a jellemben. Egyáltalán nem bizonyos, vajon nem hozhatók-e ezek a vívmányok kapcsolatba az elbeszélésnek sokkal régebbi formáival. Hasonló vonatkozásban lehet hivatkozni a pikareszknek vagy a levélregénynek, vagyis két olyan műfajnak XX. századi visszatérésére, melyeket az okozatiságot érvényesítő, a véletlent, az egyes események fölcserélhetőségét kizáró, történeti értelemben vett realizmus, illetve a belső magánbeszédet alkalmazó lélektani regény egyszer már elavult színben tüntetett föl. Szerb és Czigány említett munkájában, sőt az akadémiai irodalomtörténetben is érvényesült célelv. Ez utóbbinak szerzői a középkorból nem egyszer azt emelik ki, ami a reneszánsz előzményének tekinthető, a XVIII-XIX. század tárgyalásában pedig a felvilágosodás, illetve a realizmus szerepel célértékként. Dugonics Andrást Szerb sokkal többre értékelte, mint az akadémiai irodalomtörténet, mert az Erdélyi Helikon pályázatát megnyert szerző preromantikus vonásokat talált az Etelkában, míg az Irodalomtörténeti Intézetben készült összegezés készítői a föl- világosodás ellenzőjét látták a piarista szerzetesben. E példából kétféle tanulság is levonható. Egyrészt érdemes latolgatnunk, vajon lehet-e egy történeti irányzatot esztétikailag értékesebbnek tartani valamely másiknál, másfelől lehetetlen tagadni, hogy az irodalom állandó változása időről időre átalakítja az összefüggésrendszert, amelyhez képest viszonyít az olvasó, sőt azzal is számolni lehet, hogy a befogadó kultúráján, tapasztalatán is múlik, mit érzékel szokványosnak, illetve eredetinek. A nagy műhöz visszatérő olvasó figyelmét nem csak a korábban észre nem vett részletek, szerkezeti megoldások, összefüggések kötik le. Az újra felismerés is része lehet annak az élménynek, amelyet a Hamlet, az Über allén Gipfeln..., Az örök zsidó vagy az Esti Koméi jelent számomra. Ezért is vallottak kudarcot azok, akik az információelmélet jegyében próbálták átalakítani az irodalom kutatását. Nem képtelenség, hogy egyes szövegeknek nagyobb a fejlődéstörténeti, mint esztétikai értékük. Bessenyei némely munkáit többre tarthatja az eszmetörténész, mint a művésziség megszállottja. Ismert tény, hogy Berzsenyi költeményei közül nem a fölvilágosodás ösztönzését mutató episztolák a legművészibb hatásúak. A történészt általában az foglalkoztatja, mi az előzménye s következménye egy- egy irányzatnak vagy akár műnek. Madártávlatból kell szemlélnie az irodalmat, s ez nem teszi lehetővé, hogy az egyes mű értelmezésével foglalkozzék. Többek között ezért nem nevelhet a történetírás önmagában az irodalom értésére. Az 1900 előtti magyar irodalom viszonylagos olvasatlansága annak is következménye lehet, hogy vizsgálatában sokkal döntőbb szerepet játszott a történeti, mint az esztétikai megközelítés. Ily módon a kutatás egyoldalúsága is felelőssé tehető azért, hogy a nemzeti örökségnek jelentős része kihullott a tudatunkból. Ebben a vonatkozásban talán még arra sem árt emlékeztetni, hogy a múlt történeti szemlélete nem létezett öröktől fogva, lényegében a romantika idején alakult ki. Olyan nagy irodalmakban, mint a francia, az angol vagy a német, ahol a korai századokból sok mű maradt az utókorra, ez a felismerés sokkal inkább elfogadott, mint nálunk. A francia retorikusok pl. több évszázad örökségéről figyelemre méltó értelmezéseket adtak, anélkül hogy akár fölvetették volna az általuk elemzett szövegek történetiségének a kérdését. Fontanier még a XIX.
