Irodalmi Szemle, 1993
1993/5 - SZIMPÓZIUM - SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Az irodalom történeti s elméleti vizsgálata
Az irodalom történeti s elméleti vizsgálata kell néznünk azzal a lehetőséggel, hogy a modernség jegyében rendezett irodalomtörténet voltaképpen a tudomány történetéből kölcsönzött fejlődéseszményt próbálja ráerőszakolni a művészetre. A közelítő tél, az Apokrif, A rajongók vagy az Aranysárkány költőiségét aligha magyarázza meg fejlődéstörténeti helyük. Bizonyos tekintetben éppúgy egyforma távolságban vannak tőlünk, mint az Antonius és Kleopátra és a Bérénice, a Don Quijote s a Vörös és fekete. Ha van értelme klasszikusokról beszélni, ha az egyes nemzeteknek lehetnek klasszikusaik, akkor e szó azt emeli ki az irodalomból, ami nem történeti lényegű. Jellemző, hogy újklasszicista pályaszakaszában Babits is erősen hajlott arra, hogy az irodalom időbeliségét térbeliséggé alakítsa át. A megtévesztő cím ellenére, Az európai irodalom történetében is érezhető ez. Egyáltalán nincs kizárva, hogy léteztek olyan alkotók, akiknek művészi jelentőségük felülmúlta történeti szerepüket. Arany Jánosnak éppen ebben a vonatkozásban lehet némi rokonsága Brahmsszal. Mindketten jelentőset alkottak korábbi időszakra jellemző műfajban, s anélkül hogy gyökeresen megváltoztatták volna a balladának vagy a szimfóniának az elődöktől örökölt kereteit. Az is elképzelhető, hogy a legutóbbi évek művei között is akad olyan alkotás, amelynek művészi értéke vitathatatlan, holott írásmódja inkább értékőrző, mint újító. Bodor Adám Sinistra körzetét említeném hevenyészett példaként. Maradiság és eredetiség viszonya aligha felel meg teljes értelemben a művészieden s művészi ellentétének. Nem zárható ki annak a lehetősége, hogy ugyanaz a mű egyik összefüggésrendszerben régiesnek, másikban viszont újszerűnek mutatkozik. Ungvámémeti Tóth László eszméi a francia fölvilágosodás legerősebben vallástalan irányzatához álltak közel. Szinte példátlanul makacsul ragaszkodott az antik minták követéséhez. Görögül is verselt és költészetében nemzetköziségre törekedett. írásmódja tisztábban klasszicista volt, mint jó néhány értékőrző verselőé — Kisfaludy Sándortól Dukai Takács Juditig. Talán e kettősség is okozta, hogy irodalomtörténészeink nagyon keveset foglalkoztak munkásságával. Weöres Sándor hozta be ismét az irodalmi köztudatba, ki a maga távlatából kezdeményező költőként értékelte át a Nárcisz, vagy a gyilkos önn-szeretet című tragoedia szerzőjét. A romantika előtti korszakokban keletkezett műveknél különösen nehéz egyértelműen megállapítani valamely mű visszafelé tekintő, illetve előremutató jellegét. Czigány Lóránt 480 lapos magyar irodalomtörténetében alighanem azért is szól csak 100 lap az 1800 előtti időszakról — szemben például Szerb Antal 520 lapos könyvének 220 oldalával —, mert a korai századokban sokkal nehezebb a fejlődést rendezőelvként érvényesíteni. Természetesen XX. századi irodalmunk mérlegelésekor is lehet töprengeni azon, célszerű-e konzervativizmus és modernség kettősségében gondolkodnunk. Fogas kérdés, hogy a népi írók munkássága miként értelmezhető, ha ragaszkodunk e szembeállításhoz. Azt is üdvös emlékezetünkbe idézni, hogy volt időszak, amikor a naturalizmus látszott a modernség letéteményesének a magyar irodalomban. A XX. század során ez az irányzat éppúgy leértékelődött, mint a programzene műfaja. A mai kutató hajlamos azt becsülni Zola vagy akár a fiatal Móricz műveiben, ami eltérést jelenthet a naturalizmustól. Krúdyt ezzel szemben a történetmondás megújítójának hisszük, mert az események elmondását metaforikus összefüggések kialakítá
