Irodalmi Szemle, 1993

1993/5 - SZIMPÓZIUM - SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Az irodalom történeti s elméleti vizsgálata

SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY

föl. Valószínűnek tartom, hogy azoknak a magyar olvasóknak egy része, akik nehézkesnek tartják sok XIX. századi magyar regény nyelvét, nincsenek tudatában, hogy Gogol vagy akár Balzac s Dickens nyelve talán még távolabb is áll a mai orosz, francia, illetve angol irodalmi nyelvtől, mint Fáy Andrásé a magyartól. A fordítás mindig értelmezés. Rába György könyve, A szép hűtlenek arra figyelmeztet, hogy Babits, Kosztolányi s Tóth Árpád fordításai e költők életművéhez is tartoznak. Bizonyos mértékig a külföldi elbeszélő próza magyar átültetését is hasonló módon lehetne mérlegelni: a Bleak House-nák Ottlik által készített változata pl. éppúgy alkotó munka eredménye, mint Emily Bronte Ső- tértől származó magyar szövege. Sőt Proust fő művének magyarítását is aligha lehetne úgy folytatni, hogy az olvasó ne érezze az eltérést Gyergyai Albert nyelveszményétől.

Aligha szerencsés, hogy egyetemeink többségén az egyes idegen nyelveknek, az úgynevezett világ- s a magyar irodalomnak szentelt tanszékek többnyire egymástól függetlenül tanítanak irodalmat, mint ahogy az egyszakosságot is helytelenítem. Ilyen szétparcellázással bajosan lehet szerves irodalmi kultúrát teremteni. Hadd hivatkozzam Babitsra, aki irodalomelméleti előadássorozatában így nyilatkozott: "ha a magyar irodalmat mint magyart jellemzem, nem végeztem tisztán irodalmi tanulmányt, és tulajdonképpeii nem az irodalomról beszéltem, hanem Magyarországról.!"

Ezt a megállapítást természetesen minden nemzeti irodalom szakértőire lehet érteni. Az európai irodalom történetének bevezető részében egy sarkalatos tétel ezt erősíti meg: "Aki egy nemzeti irodalom történetét írja, annak fontosabb lehet a nemzet, mint az irodalom." A mienknél jobb megoldásnak vélem az amerikai egyetemekét, ahol egyazon oktató több tanszéken is működhet. Többségük egyszerre tanít angol, francia, német, spanyol stb. és összehasonlító irodalomtudományt. Csakis így lehet áthidalni a távolságot anyanyelvi s idegen irodalom között.

Ennek a szakadéknak áthidalásában az anyaországon kívül élő magyar kisebbségek kutatói is segíthetnének. Nagyon is el tudom képzelni, hogy ők a környezetükben élő többség irodalmával együtt vizsgálják a sajátjukat. Szilágyi István, Végei László vagy Grendel lajos műveinek megítélésében a magyarországi irodalmár illetékessége némileg korlátozott, hiszen e művek nem csak a magyar nyelvű kultúra rendszeréhez tartoznak. Van létjogosultsága annak, hogy az erdélyi román s az ottani magyar vagy a szlovák s a felföldi magyar műveket együtt értelmezzék, hiszen valószínű, hogy létezik olyan kétnyelvű közösség, amely egymáshoz méri a két nyelven olvasottakat. Ebben a vonatkozásban járulhat hozzá jelentős mértékig a kisebbségi irodalmárok tevékenysége a magyar kutatáshoz. Rávehet bennünket arra, hogy ne kizárólag a nyugati kulúrához mérjük a sajátunkat. Az ilyen összehasonlító elemzéstől eltekintve viszont nem látnám sok értelmét a felföldi, vajdasági vagy erdélyi magyar irodalomtörténet önálló megírásának, mert az 1920 óta eltelt időszak végül is viszonylag rövid szakasz a magyar nyelvű irodalomnak legalábbis tíz évszázados örökségében, és alig képzelhető el bármi, ami az egynyelvűségnél szorosabban kapcsolhat egymáshoz különböző szövegeket.

Áttérve a célelvű történetírás másik lehetséges alapelvére, bármennyire is hajlamosak legyünk azt hinni, hogy az újításnak alaktani ismérvei vannak, szembe