Irodalmi Szemle, 1993
1993/5 - LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT: A színjáték, a dráma és az epika határkérdései
A színjáték, a dráma és az epika határkérdései faj-mivoltot ma már megkérdőjelezzük. A dráma a műnemek sorában az epika és a líra után az utolsó, s ez a helye meghatározott, mert szintézis, mert zárja a műnemeket, a költészetet. "A drámában, pontosabban a komédiában szűnik meg az abszolút szellem első-alsó formációja: a művészet, és megy át a fejlődés a magasabb formációba, a vallásba és filozófiába... A legmagasabb rendű költői műnem és legmagasabb rendű művészi alakulás, mert kilép a költői műnemek közül, ...létrehozza a költői műnemeken belül a mozgások totalitását." A mozgások totalitása pedig a műben leírt konkrét problémával kapcsolatos lehetséges állásfoglalások summája. Az emberi-társadalmi, a múltból a jövőbe irányuló legfőbb mozgásirányokat a legintenzívebben a dráma képes megjeleníteni. A dráma művészete irodalomművészet, önálló és sajátságos jelrendszerrel, s ez a jelrendszer a nyelv. Arisztotelészhez kell visszanyúlniuk mindazoknak, akik műnemi kérdésekkel foglalkoznak. Poétikájában így fogalmaz: "Azért is nevezik egyesek az ő műveiket »drámák«-nak, mert cselekvő embe&ket (dróntasz; drán — tenni, valamit cselekedni; a szerző megj.) utánoznak." Hegel szerint körülmények, szenvedélyek, jellemek konfliktusára épül a dráma, akciókhoz és reak^h ókhoz vezet, melyek a harc és az ellentét kiegyenlítődését teszik szükégessé. Tőle indul "hódító" útjára a történetfilozófiai fogantatású konfliktus szó, s lesz majd nemcsak drámaelméleti kulcsfogalom, hanem a hétköznapok metaforája is, jelentve szinte mindennemű összehangolatlanságot. Igaz, Lessing Hegel elődjének számít két vonatkozásban is. A Hamburgi dramaturgiában említést tesz a kollízió drámaelméleti fogalomról, s az irodalmi műnemek hierarchiájában a drámai költészetet teszi az első helyre. Valentyin Halizev a dráma szó többféle értelmezésére mutat rá: — Drámának szokás nevezni a valóság jelenségeinek bizonyos körét (ez az élet drámája), ugyanúgy a drámairodalom egy bizonyos műfaját (a 18. századi polgári drámát), továbbá a színpadi művészet fő műfaját, a színjátékot, amely a színészi produkcióban összeköti a gesztust a szóval. És végül negyedikként a dráma jelenti az egyik irodalmi műnemet is, mint a nyelvi kifejezés művészetének (költészetének) egy fajtáját, amelyet színjátszásra szántak, és amelyet Platón és Arisztotelész óta kutatnak. A dráma ontológiai szempontú vizsgálata juttatta Bécsy Tamást arra a következtetésre, hogy a konfliktus szó szemantikailag devalválódott a tudományos szóhasználat számára. Amúgy is — az ő értelmezésében — a drámai műnemet konstituáló tényező nem a konfliktus (mert az műfajkonstituáló), hanem a szituáció: az alakok közötti viszonyrendszemek az a pillanata, amely egy tett, mozzanat, tartalomakkumuláció stb. következtében alakul amely az eddigi viszonyrendszer változását szükségszerűen rejti magában. A fenti poszleri — filozófia és dráma kapcsolatára vonatkozó — gondolatsorral rokonítható az alábbi is: — A három tartalmilag homogenizáló képződmény az átéltség (lírai), az elbeszélt cselekménysor (epikai) s a szituáció (drámai) koronkénti valóságtartalmak és szubjektumok függvényében hat. Az átéltséget és az elbeszélt eseménysort könnyű észrevenni, felfedezni a valóságban, de nagyon nehéz a szituációt. A szituációk felfedezéséhez, valódiságuk kibontásához igen gyakran filozófia is szükséges. Más aspektusból, a nyelvi eszközök alkalmazása tekintetében, Jozef Mistrík a drámát az értekező próza stílusához közelíti, mivel fogalmibb, tárgyszerűbb, autenti- kusságra törekvőbb, mint az egyéb művészi próza nyelve.
