Irodalmi Szemle, 1993

1993/5 - LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT: A színjáték, a dráma és az epika határkérdései

LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT

együttélésre. Véleményük szerint ez a kreatív szimbiózis a két művészet egy- másranyitottságának függvénye: minél elnagyoltabb a drámai mű a gyakorlati dramaturgia szempontjából, annál nagyobb lehetőséget ad a színházi adaptációra, és minél igényesebb a színház, annál gyakrabban nyúl értékes drámai műhöz. Hangsúlyoznunk kell azt is, hogy a társművészeti "együttélés" a zenével is nagymértékben adott — bizonyítják ezt a zenés színházak —, továbbtekintve azt is látjuk: e vonatkozásban a film és a televízió is érvényesíti "jogait". Külön problémakörbe tartozik egy-egy dráma adaptációs lehetőségeinek vizsgálata, mind a drámaelmélet, mind a színházi dramaturgia szempontjából. Mi mindenképpen a nyitottság, az átjárhatóság útjait, lehetőségeit keressük és pártoljuk, életközelinek, gyakorlatközelinek, oktatásközelinek értékelve azt.

Itt kell megjegyeznünk azt is, hogy a dráma válságáról ugyanúgy beszélünk korszakokon keresztül, mint a színház válságáról is. Mégis az utóbbi években fellendülés mutatkozik mindkét irányban, akár együtthatásukban vizsgáljuk a kettőt, akár külön-külön. A dráma ugyanis eredendően olvasásra szánt mű is volna. Tudjuk ezt Arisztotelésztől s Racine, Schiller, Goethe, majd Ibsen, Shaw, Csehov idejéből. Voltaképpen ugyanolyan olvasásra szánt szöveg, mint a líra és az epika. A didaktikai gyakorlat is oly módon kezeli, elemzi s oktatja. Csakhogy itt a technika fejlődése okán is beállt egy hátráltató mozzanat. Az "audiovizuális világ" s a gyors élettempó nem kedvez a drámaolvasásnak, és úgy tűnik, vonzóbb befogadási formája e műveknek a színházi adaptáció. Ennek követése azonban a "vidéki" művészetkedvelők számára nem, illetve nem rendszeresen adott. Hivakozhatunk most a televíziós és videós közvetítés lehetőségére is, ám hangsúlyoznunk kell, ezek a feldolgozások és közvetítések nem adekvátan nyújtják át számunkra az irodalmi művet, hiszen teljességgel más jelrendszerben dolgozzák fel, s így törvényszerű az általuk nyújtott művészi élmény nagysága is. Hivatkozhatunk az amatőr színjátszómozgalmakra is. Sok van belőlük, s noha munkájuk színvonala különböző, nemegyszer a merész, újszerű ötletek rugalmas megvalósítói ők, s motivációjuk az önmegvalósítási törekvéseik mellett mindenképpen a művészet szeretete és szolgálata.

Több szakvélemény is alátámasztja gondolamenetünket, miszerint másfajta felkészítést és szakmai hozzáállást követel a drámaolvasásra szoktatás vagy a színházlátogatók nevelése. Az első esetben a dráma szövegének eszköze a nyelv jelrendszere lesz csupán, a második esetben a dráma szövege a teátrális eszközökön túl az ún. paralingvisztikai és extralingvisztikai eszköztárral , illetve a kommunikáció felől tekintve a non verbális kommunikatív és metakommunikációs eszközökkel párosul. Bécsy Tamás szerint a drámának három nyelvi formációja van: a név, a dialógus, az instrukció, és ez mind a három megfelel a színjátéknak, mert a név helyébe a test kerül (az eleven színész formálja meg), a dialógus élőbeszéddé, az instrukcó pedig fizikai és pszichikai mozgássá válik. Tehát a színészek által létrehozott helyzetnek csak egy része az, amivé a dráma szövege lesz, és az az élőbeszéd. S a beszéden mint verbális eszközön túl, a színész egyéb, nem verbális eszközökkel dolgozik. Az élőbeszédet a színész metakommunikáció nélkül nem oldja meg, s ez utóbbi jelentésréteg annyira fontos a színjátékban, hogy ez adja a színész tulajdonképpeni speciális művészetét. Tudniillik elég egy apró színészi fintor vagy taglejtés, és hiteltelenné vál