Irodalmi Szemle, 1993
1993/5 - LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT: A színjáték, a dráma és az epika határkérdései
A színjáték, a dráma és az epika határkérdései egyediségével mindenkor nagy hatással volt a közönségére. Az évszázadok során sokat változtak a társadalmak, a világnézetek, amelyeket a dráma is tükrözött, változott a játékalkalom, a játék helye, kerete, módja; a felkészülés folyamata, az alkotóelemek, eszközök felhasználása, aránya és természetesen a közönség is. A Székely György által jellemzett tíz színjátéktípuson kívül (a görög tragédia, az atellana, a Fastnachtspiel, a chronicle history, a commedia dell'arte, az angol masque, az indiai kathali, a japán nö, az amerikai musical) öt-hatszáz típus van, amely könnyebben elérhető, és számtalan olyan, amely térben nehezen megközelíthető. Az említettek vallásos, népi vagy politizáló, játékos jellege és eredete a szórakozás — művelődés — morál hármasságát szolgálta — ilyen vagy olyan arányban — saját korában is, és azt teszi ma is. A színházművészet mára már gazdag színháztudományt sarjasztott. Mi — leválasztva a színháztörténet kérdésköreit — néhány színházelméleti problémát boncolnánk, összefüggésben a drámaelmélet néhány fogalmával. Bécsy Tamás testművészetként emlegeti a színházművészetet: "olyan művészeti ág, amely a jellé vált emberi testre épül." Kijelentése összhangban van Székely György véleményével: "a színjáték olyan tevékenység, olyan »cselekvés«, amelyben az esztétikai képződmény nem válik le a testi aktivitásról. Sokak szerint a színjáték ott kezdődik, amikor valaki mások számára olyan valakit jelöl, aki nem ő maga. Azért van az, hogy a színházelméletnek és -gyakorlatnak végül is a központi, figyelemre és vizsgálatra méltó alakja a cselekvő ember, az actor, a színész. Mi is úgy véljük, egyértelműen önálló művészet a testművészet, amelynek jelrendszerét, egynemű közegének anyagát a színész, a táncos, a pantomimus stb. biztosítja, mint ahogy a zenéjét a hang, az irodalomét a nyelv. A továbbiakban két művészet, a színház és az irodalom, ezen belül is a színjáték és a dráma viszonyának néhány állandóan vitatott kérdését vizsgáljuk meg. Gazdag szakirodalma van az elütő álláspontoknak s az olykor pontatlan meghatározásoknak. A dráma fogalmának tisztázásakor gyakran találkozunk részigazságos ismérvekkel, melyek szerint a dráma színpadra szánt mű; a színjáték a dráma interpretációja; az írott dráma nyersanyag, szöveg, amely teljességét csak a színházi előadásban kapja meg. E felsorolt vélekedések azt sugallják, hogy a kettő közül valamelyik nem önálló művészet. Mi azon az állásponton vagyunk — nem egy szakirodalmi művet pártolva —, hogy önálló és alkotó művészetről van szó mind a dráma mint irodalmi alkotás, mind a színjáték mint színházművészeti (azaz testművészeti) alkotás esetében. Ha abból indulunk ki, hogy minden műalkotás a primér valósághoz viszonyítva egy másodlagos világot épít fel, s ezt csak jel vagy jelrendszer által teheti, mert "a jel olyan fizikai jelenség, melynek feltűnése egy adott társadalomban konvencionális módon valamely más jelenséget idéz" , mást jelöl és jelent, mint ő maga; és amely önálló, sajátságos jelrendszer, csak az adott művészeti ágra jellemző. Más kifejezéssel szólva: az adott művészet egynemű közegének anyaga; így az irodalomé a nyelv, a színházművészeté a színész iátéka, azaz "az eleven emberi testek által megformált alakok között kialakult helyzet" — mondja Bécsy Tamás. Mindezek ellenére, ha a többi társművészetnél összetartozóbbnak érezzük az irodalom és a színházművészet viszonyát, az azért van, mert több megfelelő tényező adódik kettejük közt, és sok alkalom is a kisebb vagy nagyobb fokú
