Irodalmi Szemle, 1993

1993/1 - LEHOCKY TERÉZ: És ne vígy minket a kisértésbe

És ne vígy minket a kísértésbe

Sejtettem, tudtam, hogy Szoemi szeret engem. Akartam menekülni, megpróbáltam ellenállni, de nem sikerült.

Könnyek peregnek az arcára. Szemeregni kezdett az eső, és az esőcseppek összefolytak a könnyeivel, be a nyakába.

— Jézus, mondd, mit tegyek? Dönts helyettem. Tehetetlen vagyok. Gyökeret eresztettem a földi létbe. Elárultalak. Szoemiért képes lennék elhagyni és megtagadni. De ugye, megbocsátasz? Sírva, esdekelve jön hozzád mindenki, és te megvigasztalod a fáradtakat. Odafordítod a másik orcádat is, hogy köpjük le. Hiába mondom, Isten, te engem már nem érdekelsz. Te azt feleled: nem baj! Engem te így is, hitetlenül is érdekelsz. Szoemi a mindenem. Nem te!... Míg őt meg nem ismertem, azt hittem, te vagy a célom. Most látom csak, hogy az eddigi életem világtalan, üres tér volt. Vergilius ámyékvilága. Ringtam a nemlét vizein. Számomra te voltál valaha az eg) etlen fény, de most csak zsarátnok vagy, amiből idővel szürkeség, hamu lesz. Mindenkor az úrvacsoránál a testedet és a véredet nyújtom neki, az ujjam néha hozzáér a szájához, reszketek, a térdem rogyadozik. Látod, hogy üyenkor ő is boldog, szinte lángra kap.

Vádollak, Jézus! Miért teremtettél férfinak? Lettem volna inkább nem nélküli, mint arkangyalaid. Tudod te is jól, hogy Szent Ágoston pap létére, kora dacára is nézegette miséje alatt a nőket, akár öregedő volt, akár süldő lány. A vallomásaiban beismerte.

De Jézus süket és néma. Nem jön hűvös, szent kezével malasztot adni, megbocsátani, nem oltja ki a mámor tüzét.- Origenes végre elszánja magát, hogy hazamenjen. Leheveredik a deszkaágyra. Imádkozni akar, emegengesztelni az Istent. De az áhítat késik. A pap szeme rátéved a hét sárga rózsára. A szolgáló hozta Szoemitől. A rózsákra cédula van tűzve...

Origenes elemereng. Képzeletben fölmegy a palota márványlépcsőjén. Fáklyák égnek kormozva a sötét folyosókon. Sehol egy lélek. A parkban fák zúgnak, hajladoznak. "Ember jár itt, ember", így szól a régi mese Tündérországról. Csak mi ketten vagyunk a világon. Megnyitom az ajtót. Nem kell nekem hamvas szűz homlokú, üde fiatal lány, csak ez az édes, bűnös, szerelmes asszony, aki nem való a szürke hétköznapokba. Nem fiatal már. Érett. Avatott kézzel kendőzi magát, de vonzó; igen, igen, szexuálisan erősen vonzó, mágneses, delejező, mégis finom, bonyolult, tartózkodó és okos. Szoemi nekem a tengermély gyöngye.

Bemegyek, levetkőztetem, ráfektetem a puha pamlagra, belesóhajtok a hajába, mellébe, megsimogatom a kényes barna bőrét, a nyakán, a hátán, a hasán. Mint a lepke, amely az éji lángon megég, nekem is minden mindegy. Legyen Szoemi Lucifer-ivadék vagy kerub.

Nem, nem úgy, helyesbít az elképzelésén. Csak az arcát simogatom meg két kézzel, lágyan, mintha madárszárny érné. Ő meg megcsókolja a kezemet. Egymás mellett ülünk, kézen fogva. Beszélget. A hedonizmusról, Carpediem-emek- ről, Epiktétoszról. Uralkodunk magunkon. Egy álomnak nem szabad beteljesülnie, mert ami utána jön, az a megszokás, unalom vagy csalódás. Omne animal post coitum triste. A leggyönyörűbb a várakozás.

Szoemit is ugyanebben a percben verdesik a szerelem szárnyai. Az ő képzelete is csapong. Vár reménykedve. Kétségek marnak, harapnak a húsába. Ma talán még eljön. Vagy holnap? Vagy soha? Vagy csak a haláltalan öröklétben lehetünk