Irodalmi Szemle, 1993

1993/5 - KULCSÁR FERENC: Képeinket fogyasztja fény és sötét

KULCSÁR FERENC

Az embernek csak egyetlenegy titka van — és az az Istené. Ezért az embernek csak egyetlenegy dolga van — istenhasonlóvá válni, hogy önmaga kimeríthetetlensége egyesüljön Isten kimeríthetetlenségével. S ekkor a titok megszűnik — csodává lesz, mindennapi valósággá. Mert a világ csoda, hiszen kimeríthetetlen.

■

Nem akkor érsz célhoz, ha mindent kimerítettél, hanem ha megtalálod a kimeríthetetlen t.

M

Boldogtalan vagy? Ölts formát, nyílj ki, mint a lótusz virága, hogy tartalmadat kiáraszthasd a világra. Önnön, egyetlen, megismételhetetlen tartalmadat. Mert bár hasonló vagy, hasonlíthatatlanságod törvény, melyet be kell töltened.

■

Minden emberben van valami idegenség, valami személyes, az istenség pecsétjét viselő titok, mely megszokhatatlanná teszi őt a másik ember számára. És meg- foghatatlanná. Jól van így, mert elrendelés szerint való.

Különben is, idegenek és vándorok vagyunk e földön. Éppen ezért nemcsak a másik ember megszokhatatlan, hanem — amint Hamvas Béla mondja — az élet, a bor, a nő és Isten is.

De ami e keserű-édes sorsszerűségben, mint a történelem vásznán a vér, átüt, színtiszta kegyelem: meghódolás és meghódíttatás a sokszerűség egységében, a szeretetben, a hűségben és az igazságban.

■

Az Ige nem egyéb, mint megszólalni és megszólítani: életet mondani. Aki szóra nyílik, az Ige misztériumával érintkezik, vagyis a Kezdet bölcsességével, az értelemmel. Szóra nyílni annyi, mint virágba borulni, megnyilvánulni a fényben, képek gazdagságává lenni, a hasonlóságok egységévé válni. A beszéd: világgá levés, mindenség-állapot, isteni telítettség. A beszéd mindig a másikkal való beszéd: megnyílás és ölelés. A megnyílás és ölelés, szeretet és kapcsolódás pedig kinyílás: intenzitás, ez pedig nem egyéb, mint: éberség. A szó által az ember éberséghez jut. A szó az, ami felkelti a lélek emlékezetét és emlékezetében a beavatás élményét; a szó az, ami felkelti a szívet. A szívet meg kell őriznie, mert a szív az égi tudat, a szeretet székhelye.

m

Ha két igazság létezne, akkor egy se lenne. A relativitás is csak azért elfogadható, mert a végső igazságba torkollik, mint a folyók az óceánba, az élet a létbe.

A minden relatív — bár az életben igaznak tűnik — csak időbeni menekülés a lét elől, éppolyan, mint az én igazabb vagyok nálad fájdalmas szavai. Az Igaz, a Jó, a Szeretet abszolút fogalmak; fokozott formájuk (igazabb, jobb, szeretőbb) csak azt bizonyítja, hogy tévelygünk, káprázunk, aprópénzre váltjuk fecsegőn a nyelvet, egyszóval hiúságban és hiányban vagyunk: testünk előbbrevaló a léleknél —lelkünket húsba öltöztetjük ahelyett, hogy testünket átszellemítenénk.

■

Isten létének bizonyítása éppoly képtelenség, mint létének tagadása. Ha a láthatatlan, ábrázolhatatlan, meghatározhatatlan, megnevezhetetlen és kimondhatatlan Isten léte bizonyítható, illetve tagadható lenne, az tulajdonképpen Isten