Irodalmi Szemle, 1993

1993/5 - VARGA IMRE: Teremtések

VARGA IMRE

Teremtések

Megteremtenek. S elforognak fényesen.

Nyitott oldalamra óvón zöldül az erdő, a fájdalom buzdít, hogy folytasd, tovább.

Fölismerem magam a vízben, a fölrebbenő

szélben, a madarakban és a vöröses

föld is, ahol fekszem. Magamat fogom, tapintom.

A teret betöltőm hangyaként és sziklaoromként is egészen. Ám mégis mindenben valami hiány. Befejezetlen. Semmi se kész. Nyitott sebbel nézi a hegy a völgyet. Folytatom tovább a tó közepén felszökkenő embertermő virággal, a székelődeszkáján aranydukátokat ürítő madárfejű sertéssel, a kurrogó cserépkorsóval, a dinnyehéj-hajón könyvet böngésző pápaszemes hóddal. Az órjás fehér lúddal, testéből szamócaszemek, gyermekek bámulják széles gyémántablakon a lángba borult galambot. Lépésenként átváltozik a vándor: pap, útonálló, diáklegény, paraszt, festő, garabonciás, szabólegény és meztelen leány. Léptenként formát, sorsot cserél. A négyarcú állatot megélem. Bikafej-embert a rézerdő közepében, égő tulipánban ül. A pocakfej Hidimbát. Az erdei forrás vizénél a sárga Virágfiút.

A krokodil hátán érkező folyót. A tűzláng belsejét.

A fémeket lelkesítő zörejt, morajlást. A levegőt.

Ahol majd minden megéled, az egyetlen teret is.

Nap Holddal szembenéz, ez is én vagyok.

Közben üvegből, aranyból eső csilingel.

Sebes oldalamnál hűsen a belakott erdő.

Vadak bejárnak. Elgondoltam. Immár fölkelek.

1993. március 14.