Irodalmi Szemle, 1993

1993/4 - SZIMPÓZIUM - Fiatal prózaíróink szemléje az Irodalmi Szemlében

sággal végző írónő a kommunikáció új lehetőségeit kutatja, s ezt például költőien tömör nyelvezetében vagy a kitűnő érzékkel "összehozott", abszurditásba hajló képzettársításaiban is érzékelhetjük. Jó példa erre Az elvetélt, a Bohócok temetése, de akár az Epilógus is, s hasonlóképpen a Szerepek és lépések című esszénovella.

Apropó, esszénovella: úgy tűnik, a Móxocz-féle gondolkodó, alkotó számára ez a legalkalmasabb, a lehető legteljesebben kitölthető műforma.

Akárcsak Győry elbeszéléseiben, a Mórocz-novellákban is fontos szerep jut az utazásnak, mind egyenes, mind átvitt értelemben. Csakhogy míg Győrynél az útonlevés állapota cél, Mórocznál mindez kényszer, az ő utazója "nem tudja mióta és miért utazik" és egyre a megérkezés, a partra szállás boldog és izgató pillanatát várja.

Ez az elképzelés ölt testet Az elvetélt című írás jópár mozzanatában is, ahol az utazás a lélektől lélekig "utazó" szeretet és megértés célba juttatásának vágya is egyben. Az ember és ember közti közvetítés vágya és az "alkotó — műakotás" viszony párhuzama nemcsak megkapó, de metafizikus mélysége is van.

Mórocz nem kíván a miértek kutatója lenni. A miértek kutatása a földi léttel együttjáró kényszerűség, mivel "az öröklétben nincs miértje a gondolkodásnak". Legalábbis a Bohócok temetése erről győz meg bennünket.

Az Epilógus lényegében portré, Eszter portréja, aki a közte és környezete közti fáziseltolódásoktól és az iszonyú boldogsághiánytól szenved, konfliktusait és "mintha"-konfliktusait (ez utóbbiból van több) látszólag könnyen tisztázza, de a "látszólag", az átkos "üledék" idővel félelemmé alakul benne. És ez vezet el a végső felismeréshez is, miszerint Eszter a kérdésekre csak önmagában találhatja meg a választ, s az is itt derül ki, ami ennél jóval szörnyűbb, hogy "minden embert egyformán távol és egyformán közel érez magához".

Őszintén remélem, hogy Mórocz Mária, fiatal prózairodalmunk legtehetségesebb képviselője, mielőbb önálló kötettel is jelentkezik.

N. Tóth Anikó: Öt fiatal szerzőnkről szeretném észrevételeimet megfogalmazni. Mondanivalómat minden esetben az illető szerzőtől vett idézettel kezdem.

"Novellát szeretett volna írni belőle. De ehhez pontos megfigyelésre volt szüksége, és ezért dermedt áhítattal nézte, mit csinál az öregasszony."

Fábián Nóra. Érzékeny, pontos megfigyelő, apró dolgok ragadják meg. Egy suta mozdulat, levelek zizegése, egy-egy illatfoszlány kelti számára a valószerűség érzetét: mintha rajta kívül történnének a "dolgok". Valójában mindig befelé figyel. De történetei a lélek mentén nem alakulhatnak lineárisan. Nincs kezdetük és végük. Belelátunk egy folyamatba, s amikor éppen ráhangolódunk egy szereplőre, az esetleges eseményre, máris megszakad, vált, zavarba hoz, felizgat, éberen tartja a tudatot egy másik folyamattal, mely eleinte teljesen idegennek tűnik számunkra, csak később érezzük fontosságát. Szinte kényelmetlen kényszer ez a szerkesztésmód.

Fábián az alkotás (írás) és az élet összefüggéseit kutatja: az élet adja-e az írás alapját, vagy (művével) az író alakítja az életet (konkrétan valaki sorsát)? Van-e értelme az egésznek? És a halál? A kérdés nyitva marad, mint az írások.