Irodalmi Szemle, 1993
1993/1 - LEHOCKY TERÉZ: És ne vígy minket a kisértésbe
LF.HOCKY TERÉZ Éppenúgy éltetne és ölne a határtalan rajongás iránta. Ez a mindennapi örömöm." Csupa lázas seb gyúl ki és csitul el lelkében. "Talán jobb volna bamba követ és ércisteneket imádni, és nem a veszedelmes Jézust, aki csak szeret, szeret és szeret. Jézust, aki halni akar másokért, még az ellenségeiért is. Ez a méreg a szívén át fészkelődött be húsába, akár egy szörnyű szálka. Nem tudja és nem is akarja kihúzni. — Domina — dugja be fejét a keresztény szolgáló —, itt az ideje, hogy menjünk, különben nem kapunk helyet. — Igen, igen, persze — tápászkodik fel az úrnő. — Jó, hogy szóltál. Elaludtam — hazudja. A lány az asszonya vállára teríti a szürke köpenyt, fejére csuklyát húz. Kisurrannak a szűk utcára, a katakombák felé tartanak, ahol az éjjeli istentiszteletet tartják. Mások is lopakodva, körös-körül tekingetve térnek be a kopár agyagfalak közé. Minden nyirkos, hideg itt, a levegő hullaszag!!. Hevenyészett oltárokon szegényes gyertyacsonkok pislognak. Egy oldalfülkében halotti zsolozsma és sírás hangzik fel. Tekervényes, girbe-gurba folyosókon haladnak át, frissen befalazott és tátongó sírüregek közt. Hervadt virágok díszítik az összeeszkabált oltárt. Annak lépcsőjéről szokott a nagy O a néphez szólni. Onnan énekli az alleluját, hogy megreszket tőle a gyertyaláng. Oxigenes hangja gyönyörű. Ez a hang és a pap magasröptű beszéde hódította meg az asszonyt Jézusnak, akinek azonban sokszor az a meggyőződése, hogy csak Origenes szerelméért lett egyistenhívő. Hah, most valaki más áll ott. Egy tömzsi, kopasz, nagyhasú pap, aki hebehurgyán veti a kereszteket az egybegyűltekre. Az orra vörös. Ez Pristachos, a rektor, a diakónusok elöljárója, a titkos papnevelde feje és püspökhelyettes. Szoemi megveti és lenézi. A beszéde nyomtalanul szóródik szét, mint a láncfű bolyha, az agya telezsúfolva zsiradékkal és borgőzzel. Ráadásul még a pogány hatóságokkal is tartja a kapcsolatot. Kétkulacsos gazember. — Távozunk — határozza el magát Szoemi. Rosszul érzem magam — hazudik megint. Ügyet sem vet Pristachos megrökönyödésére, kihívóan, feltűnést keltve megy el. "Fütyülök mindenkire." Az a remény sarjadzik benne, hogy Origenes talán megint eljön majd hozzá. Tudja, hogy Pristachos beszéde neki semmi. Origenes azonban nem jelentkezett. Szoemi félhangosan motyogva takarója alatt beszél hozzá. Elmondja neki a gyanúpert, a félelmét, a féltékenységét és szorongását. "Tudod, minden este úgy alszom el, hogy elképzelem, mint megyek vaksötétben hozzád! Frissen megfürödve, rajongva, megszépülve, örökös reménnyel, hogy ma jön el az a nap, mikor bevallód, hogy te is szeretsz engem. Tudod-e, hogy a sokezer éves szanszkrit yóga-sankalpát művelem, a pozitív akarat módszeres keresztülvitelét. A sankalpa segítségével a képzelet valósággá válik! Várlak, mint jössz el hozzám lüa dalmatikádban, imára kulcsolt kézzel. Tudom, nem nézhetsz rám, de érzem, hogy a szemed sarkából fürkészed a helyet, ahol én szoktam ülni, a harmadik sorban, jobboldalt. Mész lehajtott fejjel, de látom, hogy vizslatod ott vannak-e az én aranyos, ezüstös, karmazsin szandáljaim. Csak nekem vannak üyenek. Fölmégy a mészkő emelvényre, köszöntőd a híveket főhajtással. Csak te illetsz minket üyen tisztelettel. A többi pap nem
