Irodalmi Szemle, 1993
1993/4 - SZIMPÓZIUM - Fiatal prózaíróink szemléje az Irodalmi Szemlében
Fiatal prózaíróink szemléje az Irodalmi Szemlében halállal, emberek halálával, Mrožek szellemében. A bevezetőben az Anyát mint a megvalósíthatatlan emberiességet, a Művészt mint a negatív alkotóképességet (vagy talán az alkotóképesség hiányát?), az Entellektüelt pedig mint az istenadta mélabút testesíti meg, mind-mind a maga abszurditásában, amit odáig fokoz, hogy szereplői közül valójában egyik sem Anya, Művész vagy Entellektüel. Csupán vágyakoznak arra, hogy valamivé (valakivé?) legyenek, valamit elérjenek, csupán áhítoznak egy magasabb szintű lét szférái után, igazából viszont újra és újra visszazökkennek a mindennapok problémái közé, s álomképeik szer- tefoszlanak, ténykedésük értelme megkérdőjeleződik. (Miért süt pogácsát a magányos öregasszony, ha szinte mind ki kell dobnia? Miért ír novellát Júdás, ha tisztában van hiányosságaival?) Az öregasszony vár valakit; bosszakodik ugyan, ha csengetnek, mégis örül, ha keresik. Az már más kérdés, hogy az ajtóban soha nem áll senki... Júdás pedig azt szeretné, hogy minden úgy történjen, ahogy ő megírja. Végül mindkettőjüknek szembe kell néznie a halállal, s ez a valóságos szembesülés-szembesítés kissé szokatlan és bizarr. Az Elfutó dallam című novella már az elmúlás utáni pillanat csendjével foglalkozik, s azt hirdeti, hogy a képek és történetek ebben az ellentmondásos, abszurd világban rendszerint befejezetlenek maradnak. Fábián Nóra mindig önmagát írja, legteljesebben azonban a Megjegyzések Mó- rocz Mária (P)rózája kapcsán című reflexiójában van jelen. Ez az önvallomásos esszészerű novella viszont kissé szertelen, egzaltált, csapongó, a szavak és a hangsúlyok nem találják benne helyüket. Egészen más a jobbára költőként ismert Szászi Zoltán esete, Szászi "közérzeti" prózát ír. Visszavár a hét határ című kisprózája egy életmód leírása és vizsgálata. Elbeszélő főhőse minden esetben a "körön kívül" áll, de a "kör" élete foglalkoztatja, erről próbál feljegyzéseket, ismereteket, tapasztalatokat gyűjteni. A vezérfonal valószínűleg a bizonytalanság, a keresés, a meg- és felismerés jegyében sodródik: az ember általában visszatér önmagához és a kezdetekhez. Minden bizonnyal így vélekedik, így látja ezt Szászi is. ("Kiemeltein néhány fontosabb mozzanatot, ami majdnem minden reggel így megyeget. Pedig a magzati állapot zajaival kellene kezdeni, az anyaméhen belüli hitelességgel.") A Mit csinálsz?! című mű naplószerű. Minden bekezdése egy külön gondolat, egy külön esemény emléke vagy éppenséggel víziója. Ez az írás szintén egyfajta "hangulatjelentés" a hétköznapokról, a főhős életérzéséről, megvalósult és füstbe ment vágyairól, gondjairól, filozófiájáról. Egy-egy bekezdés azonban mélyebb jelentést is hordoz, utalásai révén nem marad a felszínen. Figyelemre méltó, hogy a szerző minden mondatában jelen van Szászi, a költő és Szászi, a homo ludens, így paradoxonokra épített gondolatkapcsolásai és szójátékai mintegy poeta ludensszé teszik. Sokáig folytathatnám még impresszióim sorát. Saját és egyben sajátos értelmezésemben kereshetném a vizsgált írásokról elmondható objektív igazságot. Különböző szempontok szerint vizsgálhatnám a szóban forgó műveket, számos kiindulási helyzetet találhatnék megítélésükhöz. Mindezt mégsem teszem. Cé
