Irodalmi Szemle, 1993

1993/1 - LEHOCKY TERÉZ: És ne vígy minket a kisértésbe

És ne vígy minket a kísértésbe

— De mások nem váltanak ki olyan nagy hatást, mint te. Nincs n beszédünkben semmi révület. Csupa kenet és maszlag Egyiigyűek, félműveltek.

Origenes mosolyog.

— Azt csak úgy gondolod. Talán színesebb a mondanivalóm, de kevesebb benne a hit. Sokat gondolkozom. Mennyivel jobb volna, ha mindent vakon hinnék, tépelődés nélkül. Először hinni, utána megérteni. Érted, ugye, mire gondolok?

Szoemi felbátorodik.

Igen, igen, ámbár leegyszerűsíted a dolgot. A tömeg, az átlagember, akihez az apostolok szóltak, az rögvest hitt. Nem gondolkozott. De ez csak valamiféle abszurditás vagy járványos tömeghisztéria. Hogy mi a súlyosabb, az azonnali, villámszerű hit vagy az értelemmel felfogható, azt csak az idő fogja eldöteni, és addig csapatostul termeljük az eretnekeket.

A pap mindig megcsodálja Szoemi szokatlan, széles körű műveltségét. Különben nem is szép, csupán érdekes. A szelleme által válik széppé. Ragyog, tündöklik benne a lélek. Ha vitatkozik, tgészen megfiatalodik, lányossá lesz. Nincs benne semmi a negyvenegynéhány éves nő "kapuzárási" pánikjából. Nem is vonul vissza a kuckóba azzal, hogy neki már így is jó. Kiismerhetetlen és titokzatos, akár az egyiptomi szfinx. Hozzáintézett írásaiban, leveleiben, vitáiban bugyog a test elrejtett forrása: Szoemi parázsmező, de paráznaság nélkül. Origenes nem volna férfi, ha nem tudná, hogy Szoemi rajongva szereti őt,

Origenest mindig megejti a bűvölet, amely a nőből feléje sugárzik. Nem éget, nem. De hidegen is perzsel, lüktet, és ez a lüktetés átárad rá is, mozdulnak az erei, a sejtjei. Valami édesen fájó, igen, igen, szinte testüeg fájó valami vonul át az ágyékán, elháríthatatlan elemi erő gyanánt.

— Megyek már — szól rekedten. De tapodtat se mozdul. Aztán, mintha láthatatlan kar rángatná, föláll, mélyen meghajol, kerüli az úrnője szemét, elvihar- zik.

Szoemi érzi, hogy a férfiben válság játszódik le. Jómaga is kínokban, csodavárásban vajúdik. Nem tud felocsúdni, észre térni. Belehabarodott a papba. Amióta Origenest szereti, sokszor henyél nappal is. Most is elhatározza, hogy leheveredik. Lehunyja a szemét, kezeit a mellére helyezi, mint ahogy a halottal teszik. Vonaglik, burjánzik, tombol benne a késői szerelem. Néha úgy véli, ugar az egész, amiből sohasem sarjad ki más, mint csalódás vagy nevetségesség. Máskor meg biztosan tudja, hogy egyszer a kéjek poklára züllenek.

Amíg így fekszik a sötétben, le tudná magát köpni, amiért felébredt benne a test. Azelőtt sohasem voltak céda vágyai, habár birkanyájként tolongtak körülötte a férfiak. Frigidnek tudta magát. A nemi aktus megalázta.

Sokáig hever így bizonytalanságban, kétkedésben. Tán Origenes csak hívőt lát benne, akit a tengernyi üldözés közepette is sikerült Krisztusnak megnyernie. Vagy öreg vagyok hozzá? Talán nincs is Origenesben szenvedély. Nem vágyakozott soha csókra, nőkre. Vagy — ötlik fel benne a gyanú — férfiakat szeret? Sok görög szenved ebben a nyavalyában.

Nem kiállt a szolgálóknak világosságért. A holdvilág beszűrődő ezüstjében marja, marcangolja a kétely. "Ha a fiúszerelem betege, én akkor is szeretném.