Irodalmi Szemle, 1993
1993/4 - LEENA KROHN: A nyelv az ember harmadik szeme
A nyelv az ember harmadik szeme is — a középpontja: az író kérdez. Kérdez és választ akar kapni, de minden egyes válasz két új kérdést hoz magával, mivel az ismeret egyik tulajdonsága, hogy úgy vonzza a kérdések raját, mint a lámpa az éjjeli lepkéket. A szó — energia, élet. Megdöbbentő, hihetetlen, hogy a törékeny verssorok, legendák, dalok mily könnyedén és maradandóan lebegnek azok fölött az évezredes sírok fölött, amelyekben császárok és nemzetek porladnak. Shakespeare- nek kétségtelenül igaza volt, amikor azt írta kedvesének: "Olyan emlékművet kapsz, amely maradandóbb a vasnál, a zsarnok sisakjánál és a bronzzsímál”. A szavak és képek roppant gyors fogatok, állhatnak egyszerre sokak szolgálatában, szállíthatják a legjobbat, amink van, habár ez a legjobb anyagilag nem jelent semmit. Ezek a fogatok nemcsak az élők között közlekednek, hanem a halottak és az élők között is. Azt szállítják, amiről az a vélemény, hogy a leges- legmulandóbb és a legváltozóbb: az ember életét, az érzések ijesztő keresztjét, a szerelmet, a szánalmat, a szégyent, a bosszúságot, a szerencsétlenséget és a szenvedélyt; azt a valamit, ami egykor valakinek egész életét jelentette, de most már semmi. Vége van, elmúlt, mégis tudunk róla, a művei különös kis fogatok fáradhatatlanul szállítják őket ide-oda az évszázadok roncsain át. Azokat a fogatokat az írónak a saját életével kell megraknia — amennyiben saját élet egyáltalán létezik, de én ebben kételkedem. Úgy képzelem ugyanis, hogy minden ember olyan palack, amely színültig van borral, de csak egyetlen csepp belőle az egyén személyes öröksége, a többi közös termés. Abban, amit művészetnek nevezünk, mostanában mintha egyre tisztábban hallanék valami mély és sötét vibrálást; e vibrálás engem a sámándobok pufo- gására emlékeztet. Mély, kísérteties hang a művészet mágikus eleme ez, olyan elemezhetetlen borzongást vált ki az emberből, mint a templomi harangzúgás. S e nélkül a zengés nélkül a művészet nem más, mint a kongó érc és időfecsérlés. A sámánok a hallottaknak és az isteneknek doboltak, azoknak a lényeknek, akik az emberekben vagy rajtuk kívül tanyáztak. De ki hallja ma a dobok és a harangok zengését? Ez a hang ma is abból az igazságtalanság okozta kínból támad, amelyből Orfeusz dala kélt Hadészben. Mi is igazságtalannak és erőszakos cselekedetnek érezzük, hogy a tudat, amely egyedüli eszközünk, s mi több: amely maga az ember — megszűnhet, és hogy valójában éppen a páratlan bonyolult, érzékeny' és egyszerre zsenge tudat a legvédtelenebb a pusztulással szemben. Az, amiről írni szeretnék, az a tudatnak és a valóságnak, amelyben végső fokon minden tett mérlegre kerül. Mi mást mondhatunk magunkénak tudatunkon kívül? Általa birtokolunk minden mást — a világot, a másik embert és azt a valamit, amit Én-nek hívunk. A tudat híd, amelyen oda-vissza járunk anélkül, hogy valaha is lelépnénk róla. Ha leszakadna, végünk lenne — és bizony, egyszer majd leszakad, s mi tudjuk ezt. Az ember mint parányi részecskék, különböző tulajdonságok csokra, nem az az idomtalan húsdarab, amelynek látszik. Az egyetlen, ami ezt a csokrot ösz- szeköti, az tudatának a tapogatózása. Engem ez a tapogatózó keresés izgat a leginkább, erre akarok figyelni, s nem az ember nyomorúságára, amelyet a színpadon olyan szívesen mutogatnak. S ez a keresés ott van az ember szemében. A harmadikban a leginkább. A tekintetben ott van az ember "énje"(ha van neki).
