Irodalmi Szemle, 1993
1993/4 - LEENA KROHN: A nyelv az ember harmadik szeme
LEENA KROHN kívüli tapaszalatról íi. Lát valamit, ami valóban létezik, gondoskodásunk és aggódásunk túlsó oldalán van, független tőlünk. Lát valamit, aminek formája, színe és illata van. Látja az anyag nemes voltát és érzi a szilvák zamatosságának a csodáját. Amikor Szapphó azt írja a lantról, hogy "most szól az isteni hm", akkor az valóban szól, szól és rezonál, most, éppen most. Ilyen hosszú ideig tarthat egy húr rezgése, amelyet kétezer éve pendítettek meg. Ez töredék, fragmentum, ahogy mondják. S ilyen minden vers, minden könyv. A költészet — fragmentum a szabadság világából. Abból a világból, amely nem csupán törvény, felelősség és következmény, nem csupán születés és halál. A könyv írja a szerzőjét. A kép ott hagyja szerzője szívében a sorsa lenyomatát. A legjobb dolog, ami egy írót érhet, az olyan pillanat, amikor nem tud úgy írni, ahogy szándékában áll, amikor nem szándék, hanem az öröm és a megértés villámgyors bizonyossága fejezi be mondatát, s egészen másképpen, mint ahogy teivezte. Az írás tulajdonképpen és a legjavát illetően egészen személytelen folyamat. Éppen abban rejlik mélységes boldogsága. Az író, persze, útravalóként kérlelhetetlenül használja magánjellegű tapasztalatait is — sajátjait és másokét, s úgy majszolja az életét, mint a kenyér utolsó morzsáit, de a föld, amelyet tapos, mindenkié. Úgy tűnhet, mintha egyre mélyebbre merülne el a magántermészetűben, de hova is mehetne máshova? Hiszen éppen ott cirkálnak az összefüggések, ott van a találkozóhelyük. Az író tájékozottságának és tudatlanságának is ki kell derülnie a szövegből. Az, amit sohasem mond ki, az a könyv alapzata — ennek a lerakására különös figyelmet kell fordítania. Ez az alap lehet különösen erős és teherbíró még akkor is, ha a legnagyobb bizonytalanságból van építve. A könyv önmagát írja, de saját törvényei szerint, s ezek a törvények akkor rögzülnek csendben, amikor a mű még csak köd, homály. Minden műnek sok szerzője van, s nem csak kiadótechnikai értelemben. A könyvet maga az idő írja, a kortársak művei, szavai, emlékei és álmai írják, és nekem mindinkább úgy tűnik, hogy azok a mondatok, amelyeket valamikor én olvastam, célba találtak: az ember kora gyermeke abban is, mit tud sajátjának. De azon a helyen, ahol az író áll — ahogyan Donna Quijote mondta —, nem áll senki más. Öt pontosan arra a helyre vetette a sors, s ő ott áll eltévedve, mint egy idegen városban, amelyben az idő nyila belefúródik az életébe és ahol megismeri a határokat és a kényszerűségeket. Az írás mértéktelen tájékozatlansággal, tévelygéssel és tanácstalansággal kezdődik. S ebben a tanácstalanságban van az író tevékenységének — az írásnak l.eena Krohn egyik könyvének a főhősnője
