Irodalmi Szemle, 1993
1993/4 - LEENA KROHN: A nyelv az ember harmadik szeme
A nyelv az ember harmadik szeme Csakhogy minden könyvnek, minden versnek kérdés formája is van. S ha maga az író nem is éri meg a választ, a műve talán megéri. Ez a válasz az utca zajával keveredik ugyan, nehezen lehet megkülönböztetni, de azért létezik. Talán nem is mindig szóbeli, s talán csak fokozatos, alig észrevehető változást okoz néhány ember tudatában, és homályosan verődik vissza a közeli környezetben. De a rövid könyv is hosszú fénycsóvákat vethet előre is, hátra is. A szó a történés kezdete, amely csak azért folytatódik, mert sohasem fogjuk fel teljesen az eredetét. A költészet számomra az irodalom életnedve, izzó atommagja, az a valami, ami köré az időbeli, a helyi és a nemzeti anyag tömörül, de aminek a jelene csak emberi tudatot foglal magába. Én költészetnek az irodalomnak azt a részét tartom, amelyet lehetetlen más formában megismételni. A költészet az a valami, ami nem furakodik előre, s ami mellett ezért könnyen figyelmetlenül elhaladunk. A háttérben marad, hogy keresni kelljen. Olvasás közben ismerjük fel a verset; de nem arról, aminek látszik, arról sem, amiről szól, nem is a formájáról vagy a tartalmáról, nem a szépségéről s nem is a benne foglalt igazságról. A verset a végtelen szükségtelenségéről ismerjük fel. A vers haszontalan ajándék. Ennyire szükségtelen volt egykor az a kézmozdulat, amely az Altamira-barlang falára rajzolta a bölény hátának a körívét. A vers — az a valami, ami utolsónak érkezik hozzánk, s ha elveszik tőlünk, minden változatlanul marad — a kenyér, a vágy, az álom, de csak látszólag, mert a harmadik szemünk horizontja közben bezárni. A vers ott mozog, ahol a szavak számtalan jelentése keresztezi egymást. Abban az összefüggésben találkozunk vele, amelybe a szavak kapcsolódnak és ömölnek — az emberi tudatban. Olof Lagercrantz írja az Első körben a vers nyelvéről: "Elképzelem, hogy szövetként vizsgálom a költő szavait. Hüvelyk- és mutatóujjam közé veszek egy szót, hogy kiemeljem az összefüggéseiből. S érzem, hogy kapaszkodik, mint a meggyökerezett palánta. A gyökerek nem engedik, és amikor végül is kilazul, vérezni kezd, mint a titokzatos mandragora, amely utat nyitott az alvilágba." A valóság fénye a vers prizmájában az öröm és a szabadság színeire, a pávakakas farkának a színeire hull. A nyelv valósága a költészetben lobogás, áramlás, hullámzás, örökös egyesülés és szétválás. A vers energiája abból az ellentétből szabadul fel, amely az egyéni és az általános, a tudat és a környezet között van. A vers minden egyes szavát az értelmezés aureolája övezi — s nem csak övezi, lehet, hogy ennek a felhőnek nincsenek pontos határai, az eleven szó a jelentésnek a páráját leheli maga köré. Amikor Björling azt írja: "Világossárga szilvákat láttam", mindhárom szó ereje megremegtet. Mind egyenrangúak: mind a szilvák színe, mind a szilvák vagy a látás. Bennük a vers pillanata él, a tiszta tapasztalat ritka pillanata, amikor az ember valóban lát és ujjong. Björling egy vízióról, igen hétköznapi, időn * Olof Lagercrantz (1911) svéd író, többek között egy Strindberg-életrajz szerzője ** Gunnar Björling (1887—1960) finnországi svéd író
