Irodalmi Szemle, 1993

1993/3 - GÖRÖMBEI ANDRÁS: Magyar, keresztény, polgár és európai

Magyar, keresztény, polgár és európai

is az a hivatása, hogy az "örök igazságok"-at szolgálja: "Az író, aki nem adja érzése, lelke, akarata egy hányadát dézsmaként a pillanatnak, a napi kérdéseknek, tehát a szó magasabb értelmében kifejezett politikumnak, titokzatos módon nem tudja megalkotni az örök szép és igaz művészi kifejezését sem." Megállapításának bizonyítására egymással merőben ellentétes alkatú világirodalmi nagyságok sokaságát hozza fel példának. Tolsztoj és Dosztojevszkij, Petőfi és Arány, Goethe és Schiller, Flaubert és Balzac, Erazmus és Luther, Dante és Cervantes "a földön is állanak, s tudatosan, szellemi sorsukkal is tapadnak a földhöz és az időszerűen emberihez, mikor kinyújtják kezüket az örök emberi és a csillagok után". Márai Sándor szemlélete megragadóan korszerű és rokonszenves számomra, mert világosan kifejti és vállalja azt a dilemmát, hogy a "nevelői szerep" veszélyezteti a művet, viszont az író műve "félelmetesen közömbös és meddő marad, ha nem vállalja ezt a szerepet". Ezt a dilemmát csak a maximális igényesség oldhatja föl: az író az igazság művészi kimondásával teljesíti legfőbb küldetését, a nevelést. Márai viszont csak annak az igazságnak tulajdonít nevelő erőt, amely a valóság ismeretéből következik.

Esztétikai értékeit illetően Márai életműve meglehetősen egyenetlen, de ítélkező szellemisége a magyarság, kereszténység, polgárság és európaiság értékeinek a védelmében töretlen.

A személyiség öntudata és szuverenitása az európai ember elengedhetetlen sajátossága. Ezt az egyéniséget segíti a maga kibontakozásában a nemzethez tartozás is. "Nincs más haza, csak az anyanyelv" — mondja Márai, s a magyarság legfontosabb kritériumának a magyar nyelvű műveltséget, a nemzet sorsával, történelmével, kultúrájával való bensőséges azonosulást tekinti — természetesen teljesen függetlenül attól, hogy ki milyen nációból eredt valaha. A szász garaskovácsok leszármazottja éppoly természetes öntudattal vallja szász eredetét, mint megszerzett magyarságát. Az Egy polgár vallomásai lapjain gazdagon megjeleníti apai hivatalnok őseinek értékeit, nem kis büszkeséggel hangsúlyozza azt is, hogy "ezek a labancok" már a múlt század elején magyarul leveleztek, amikor a magyar úri családok, különösen a mágnások még szívesebben írtak németül vagy latinul. A szász értékek megbecsülését ötletes érveléssel is alátámasztja: "a Habsburgok bizonyosan nem a legrosszabb emberanyagot importálták Magyarországra, mikor, Mária Terézia idejében, meghívták őket magyarországi vagyonuk kezelésére".

Márai világképében szétválaszthatatlanul összefonódnak a magyarság, kereszténység, polgárság és európaiság eszményített értékei, s szinte mindig együtt és egyszerre jutnak érvényre. Ezeknek az eszményeknek a szolgálatát és magasrendű művészi képviseletét tekinti küldetésének.

Dehát miféle értékek után érez oly erős vágyat, nosztalgiát Márai? "Életem legszebb, igaz és emberi, európai emlékeit annak a magyar végvárosi polgári kultúrának köszönhetem, melynél különbet aztán később a világban sem találtam" — írja. Életművében rendkívül gazdagon, sokrétűen tárulkoznak föl az alábbi értékek: hit az emberi élet értelmében, a megértés keresése, igazságosság, méltányosság, arányosság, a harmónia, az értelem, a személyiség, az alkotás és a műveltség megbecsülése. Ez a humanista eszmény azonban századunkban minden elemében kegyetlenül megcsúfolódott. Márai Sándor életműve következetesen és fokozódó keserűséggel regisztrálta ezt a pusztulási folyamatot. Először a polgári érték