Irodalmi Szemle, 1993
1993/3 - KONTEXTUS - LANSTYÁK ISTVÁN: Nyelvművelésünk vétségei és kétségei
KONTEXTUS hogy —fő fórma lévén —fő normájává, majd a fejlődés során — a többieket visszaszorítva — egyetlen formájává váljék a nemzeti nyelvnek." (Deme 1953:34) 3. Abból a tényből, hogy a nyelvművelésünk minden magyar elé az irodalmi nyelvet állította követendő nyelvváltozatnak, egyenesen következik, hogy a "helyesség" kérdését is csak a standard nyelvváltozat szempontjából tették föl: "Fejlődésünk mai fokán aligha vitathatja bárki is, hogy a helyesség kérdését csak egyféleképpen lehet és szokás feltenni: az egységes és közös nemzeti nyelv szempontjából" (Denie 1953:29). Mindez azt jelenti, hogy "nem beszélhetünk valamely család, valamely falu vagy valamely lakatosműhely nyelvszokásának belső éretelemben vett helyességéről" (uo). Ha elvben nem is, a gyakorlatban ez mégis azt jelenti, hogy a nyelvjárásoknak és a csoportnyelveknek az irodalmi nyelvtől eltérő jelenségei helytelennek minősülnek, pusztán szért, mert nincsenek összhangban az irodalmi nyelvváltozat normájával: "Azt, hogy minden ma meglévő különbség helytelen lenne, nem mondhatjuk. De ha választanunk kell, általában mégsem azt tartjuk helyesnek, ami eltér a közöstől, hanem ami elleiíkezik vele." (Deme i. h.) Más nyelvváltozatoknak saját érvényesülési területükön belüli helyességének elismerése — Deme szerint legalábbis — félelmetes következményekkel jár: "rombolja a nemzeti nyelv egységét, gátolja fejlődését, akadályozza szerepének betöltésében: abban, hogy a nemzet minden tagjának közös és egységes gondolatközlő eszköze legyen, vagy legalábbis ilyen állapot felé fejlődjék" (1953:47). A többi nyelvváltozat helyénvalóságát tehát azért kell tagadni, hogy az egységes nyelvváltozat minél akadálytalanabbul gyűrhesse maga alá ezeket az alacso- nyabbrendű, kihalásra ítélt változatokat. 3.1. E felfogásban egyetlen normának van létjogosultsága: az egységes irodalmi nyelvének (Deme 1953:34—5). Ez a tény érthetővé teszi, hogy a normát a nyelvművelők többnyire az irodalmi nyelvi normával azonosították (erről 1. Grétsy 1988:101; Tolcsvay 1989:97). Az egyetlen norma létezésének, az egész nyelvközösségben való abszolút érvényességének tétele azonban eléggé szembetűnően ellenkezik a valóság ténycivel: elég arra gondolni, hogy például a nyelvjárást használók a beszélni tanuló gyermekek nyelvi hibáit nem az irodalmi nyelvi normának megfelelően javítják, különben a fiatalabb nemzedékek már nem a nyelvjárást beszélnék. "A tájnyelvet vagy szociolektust beszélők normatudata jelöli ki saját beszédtevékenységük határait, ennek a normatudatnak alapján utasítják el, sőt bélyegzik meg sokszor a más alkódot beszélőket, "furcsának", "affektáltnak" vagy éppen "parasztosnak" nevezve a más alkódot használók beszédét, s ezen keresztül normájukat is" (Huszár 1986:59—60). "Valójában külön normarendszere van [...] a normatív nyelvváltozatok alatt szereplő irodalmi nyelvnek (s ezen belül a szépirodalmi, értekező prózai és sajtónyelvnek), valamint a köznyelvnek stb.), de számolnunk kell a nyelvjárástípusoknak, a helyi nyelvjárásoknak, továbbá a szaknyelvek, a hobbinyelveknek, az életkori nyelvváltozatoknak és az argónak
