Irodalmi Szemle, 1993
1993/3 - KONTEXTUS - LANSTYÁK ISTVÁN: Nyelvművelésünk vétségei és kétségei
Nyelvművelésünk vétségei és kétségei A Szlovákiában — és más idegen országokban — beszélt magyar nyelvváltozatoknak a magyarországiaktól való eltérése tehát szocio- és pszicholingvisztikai szükségszerűség. A nyelvművelés természetesen ennek ellenére sem fölösleges, s nem is szükségszerűen hatástalan. Az igaz, hogy a szlovákiai magyarok soha, semmiféle nyelvművelés hatására nem fognak ugyanúgy beszélni, mint a magyarországiak (akik egyébként szintén nem beszélnek egyformán): azonban nem mindegy, hogy ezek az eltérések mennyire lesznek számottevők, a nyelvnek mely részrendszereire fognak kiterjedni, s mennyire fogják veszélyeztetni a magyar nyelv egységét. Arról nem is beszélve, hogy egy, a magyarországi standardtól némileg eltérő nyelvváltozatot is lehet szépen, árnyaltan, stílusosan beszélni, jó érzékkel válogatva az adódó lehetőségek közül, s ugyanakkor a magyarországi standardot is lehet színtele- nül-szagtalanul, sablonokat, "paneleket" alkalmazva használni. 2.2. Bár nyelvünk egységességének túlzott hangsúlyozását elsősorban belső, a szlovákiai magyar valóságban gyökerező tényezők magyarázzák, az emögött megbúvó szemlélet gyökerei sokkal messzebbre nyúlnak vissza. Tudjuk, hogy a szociolingvisztika megjelenéséig, a strukturalista és a generatív nyelvszemlélet uralkodásának időszakában világviszonylatban is jellemző volt a nyelvtudományra, hogy a nyelvleírásban nem nagyon tudott mit kezdeni a változatokkal: nemcsak a kétnyelvűség folytán létrejövőkkel, hanem az egynyelvű közegben jelentkezőkkel (pl. A földrajzi és társadalmi tagoltság következtében létrejövőkkel) sem. A magyar nyelvtudományban és nyelvművelésben a helyzet annyival volt súlyosabb, hogy a változatokat, a változatosságot nemcsak a nyelvi elemzésből szerették volna sokan kiiktatni, hanem — magából a nyelvből is. Ezek a nyelvművelők és nyelvészek a magyar nyélv természetes, kívánatos állapotának az egységességet tartották. Az egész társadalom elé, az egyes társadalmi, műveltségi, korosztályi, foglalkozási stb. rétegek helyzetének különbözőségére való tekintet nélkül ugyanazt a központi nyelvváltozatot, az ún. köz- és irodalmi nyelvet állították követendő példának (1. pl. NyKk. 11/334, ill. Lőrincze 1953:6, 1979:67— 8,1980:44; Deme 1953:29, 42, 47 stb.; ennek kritikájára Tolcsvai 1989, 1991). A nyelvművelésnek ez az álláspontja összhangban volt az 50-es évek társadalomszemléletével (Tolcsvay 1989:96). Amint koruk társadalmi különbségeiről azt tartották, hogy azok a fejlődés folyamán fokozatoséin el fognak tűnni, mígnem létrejön a várva várt egységes, osztály nélküli kommunista társadalom, hasonlóképpen a nyelvi-nyelvhasználati különbségekről is úgy vélték, hogy azok a társadalmi egységesülés folyamatában fokozatosan megszűnnek; a ma még — egyfajta múltbeli csökevényként — meglévő egyéb nyelvváltozatok felszívódnak az egységes irodalmi nyelvben: "A nemzeti irodalmi nyelv: a nemzeti nyelv fő formája. A többi nyelvhasználati fonna (a szakszókincsek kivételével) a társadalmi és műveltségi fejlődésnek alacsonyabb fokán megrekedt változat, mely egyre nagyobb mértékben kénytelen teret engedni az irodalmi nyelv fényeinek, de legalább is belső továbbfejlődés helyett belőle kölcsönözni az új fej- lődményekct. Az irodalmi nyelv szélesen és erősen terjedőben van; a többi (ismét kivéve a szakszókincseket) visszaszorulóban, pusztulöban. Az irodalmi nyelv azon az úton van,
