Irodalmi Szemle, 1993
1993/3 - KONTEXTUS - LANSTYÁK ISTVÁN: Nyelvművelésünk vétségei és kétségei
Nyelvművelésünk vétségei és kétségei másrészt annak, hogy a hivatalos elnevezéseket rendszerint szlovákul halljuk, és ezért a fogalmak úgy vannak agyunkban elraktározva. Egy kis akaraterővel persze másképp is mondhatnák a kifogásolt dolgokat, agyunk azonban legtöbbször lusta a gondolkodásra, és azt veszi elő a tudat raktárából, amihez a legkönnyebben hozzáfér. Ez elég hiba, mert eltékozoljuk legdrágább szellemi örökségünket, őseink nyelvét, anyanyelvűnket [...]" (Orbán 1956:7.) Pedig ez a rövid szövegrész alig tartalmaz olyan megállapítást, amely ne szorulna legalábbis kiigazításra; szinte olyan állatorvosi lónak tekinthetjük, amelver nyelvművelésünknek csaknem minden "rákfenéje" fölfedezhető. Ezzel az írássa egyebek közt az a célom, hogy mire a kedves olvasó a végére ér (remélhetek i) lesz türelme végigolvasni), maga is képes legyen fölismerni ezeket a nyavalyákat s belátni: ha azt akarjuk, hogy nyelvművelésünk az eddigieknél nagyobb mértékben legyen képes a szlovákiai magyarok nyelvhasználatának befolyásolásár.i, szükség van arra, hogy szemléletében is, módszereiben is megújuljon, persze anélkül, hogy szakítana mindazzal, ami eddig benne előremutató volt. Nyelvművelésünk helyzetének és távlatainak végiggondolása nem szabad, hogy ellentéteket szüljön a bizonyos részletkérdéseket esetleg másként megítélő régebbi és fiatalabb kutatók, nyelvművelők között. A lényegi kérdésekben egyet kell értenünk, különben fennáll a veszélye annak, hogy törekvéseink nem támogatják, hanem kioltják egymást. Ahhoz azonban, hogy megegyezhessünk, először meg kell ismernünk egymás véleményét, felfogását. Mik azok a leglényegesebb kérdések, amelyekben minden szlovákiai magyar nyelvész és nyelvművelő (e sorok íróját is beleértve) már most egyetért? Először is az, hogy egyikünk sem közömbös nyelvünk sorsa iránt. Valamennyien azf szeretnénk, ha a szlovákiai magyarság meg tudná tartani anyanyelvét, sőt ezen túl: azt szeretnénk, ha a szlovákiai magyarok nyelvhasználata minél kevésbé különbözne a magyarországiakétól. Mindannyian elismerjük, hogy nyelvünk számtalan változata közül van egy, amely kiemelt jelentőségű, ez pedig mint eszmény, követendő minta a standard magyar nyelvváltozat, mint valóság pedig a ténylegesen élő magyar köznyelv. Valamennyien azt valljuk, hogy a művelt emberek választékos nyelvhasználata ezen a nyelvváltozaton kell alapuljon; s föltétlenül szükséges, hogy iskoláink ezt a nyelvváltozatot tanítsák, illetve ez legyen a szlovákiai magyar közélet és a magyar nyelvű tömegtájékoztató eszközök nyelve is. Különbségek inkább csak a tekintetben vannak közöttünk, mennyire vagyunk hajlandók "elviselni" azt a tényt, hogy a mindennapok familiáris nyelvhasználata nagyon sok tekintetben eltér a központi normától, a választékos nyelvhasználat viszonylatában pedig abban, hogy a (nem regionális) köznyelven beszélőkön mennyire szigorúan kérjük számon a központi standard nyelvváltozat érvényesítését, mennyi eltérést s milyeneket tartunk a köznyelvben még elfogadhatónak. De még ebben a vonatkozásban is inkább csak a konkrét jelenségek megítélésében tehetők föl véleménybeli különbségek nyelvművelőink között, mert az elméleti platfonn gyakorlatilag azonos. Ezért semmi szükségét nem érzem annak, * Ezúton mondok köszönetét Jakab István tanár úrnak írásom alapos és lelkiismeretes áttanulmányozásáért, valamint értékes észrevételeiért; tanulmányom itt közreadott változata ezeknek figyelembevételével készült.
