Irodalmi Szemle, 1993
1993/3 - DOKUMENTUM - E.FEHÉR PÁL: Három tételben Mandelstamról
Három tételben Mandelstamról Másként voltak ott szabadok az orosz írók: szükségszerűen meg kellett érezniük, hogy ők, a hatalom üldözöttjei a kaukázusi kis népeknek egyszersmind elnyomói is. Ez alól a "szerep" alól szabadította föl őket a kaukázusi száműzöttség: a helyi grúz, örmény, azeri értelmiséggel való találkozásuk megismertette őket Kelet kultúrájával, s az önkény elleni, akár csupán szellemi küzdelmükben új társakat is találtak. Mandelstam útja sem volt kirándulás Örményországba, noha kétségtelen, hogy a költő nyughatatlan természet volt, s keresztül-kasul bejárta az orosz birodalmat, kezdve azzal, hogy Varsóban látta meg a napvilágot, aztán Pétervárott, illetve Moszkvában élt, de ismerte a Krímet és Grúziát is. Azt is el kell mondani, hogy a húszas évek végétől Mandelstamnak a megélhetése sem volt nagyon biztos, a Kaukázusban pedig tehetséges és mérsékelt hatalommal rendelkező emberek várták, akik néhány gondtalan hónapot biztosíthattak számára. (A sors groteszk fintorai közé tartozik, hogy az egyik kaukázusi pártüdülőben Mandelstam megismerkedett Jezsovval is, aki később — több millió más áldozattal együtt — a költő hóhéra is lesz. Ekkor még barátságosan beszélgettek, Jezsov még énekelt is a Mandelstam házaspárnak.) Nem zárhatjuk ki Mandelstam érdeklődését az egzotikumok iránt, amelynek meggyőző példája az a riport, amelyet az akkoriban Moszkvában tartózkodó Ho Si-minh-nel készített: gondolom, hogy egyikük sem tudhatta, hogy ki kivel áll szemben. A lényeg azonban nem ez volt. Mandelstamot Örményország mint a kultúra egyik bölcsője izgatta. Örményül tanult, bármilyen nehéz volt a nyelv, mert vonzotta az az Európán kívüli európaiság, amely az örmény kultúrából áradt. Az állandóságot látta meg ott, s erre bizony nagy szüksége volt a változások állandó kavargásában. Mandelstam, bár formálisan az akmeisták köréhez tartozott, inkább a belső megújulást tartotta fontosnak a költészetben, mintsem a különböző izmusok lázas formakeresését. A formát a lényeghez tartozónak vallotta, tehát meg nem változtatható, konstans tényezőnek. Olyannak, akár a kő: szilárdnak. Egyik verseskötetének a címe ez volt: Kő. Örményországban a természet és az emberek egysége ragadta magával. A szikár, köves táj és az emberek belső tartása. Örményország az általa annyira imádott antikvitás XX. századi lehetősége volt. Amikor Örményország ódáját zengte versben és prózában, egyszersmind azt utasította el a jelenből, amit a hatalom és a hatalomtól független művészek is a legjobban szerettek hangsúlyozni: az állandó változást. Mandelstamot nem a kor, hanem a kor felszínén háborgó és hihetetlen károkat okozó viharok taszították. Arra vágyott, hogy az állandó emberi értékek változatlanul megőrződjenek, s ebből kristályosodjon ki a jelen sajátos mondandója. A század első felének orosz irodalmában voltaképpen ketten képviselték ezt az álláspontot: Mihail Bulgakov és Oszip Mandelstam. Mandelstam számára a kultúra azonos volt a természettel, s azt vallotta, hogy büntetlenül sem az egyik, sem a másik örök törvényeit áthágni nem lehet. Örményországban — úgy vélte — a harmóniát találhatja meg. Természetesen Örményországban is rengett a föld: nagyjából Mandelstammal egyidejűleg éri utol a diktatúra sújtó keze örmény vendéglátóját, a nagyszerű költőt és prózaírót, jeghise Csarencet. Mandelstam azonban ezt nem akarta észrevenni. Ő azt akarta látni, s ebben sok igazság volt, hogy Csarenc az ősi ha
